A formáció neve és nyers, zajos zenéje NSBM zenekarra utal, a dalcímek némelyike és az elkövetők, pontosabban a vokálokért felelős Sami Hynninen (korábban Sir Albert Witchfinder, itt Ancient Fisherman) személye erősen gyengíti a feltételezést. Akit pontosabban érdekel a téma, az olvassa el Cezary Michalski: ’A nácizmus ezoterikus forrásai’ című könyvét, és töprengjen a kérdés lehetséges megfejtésein.
A zene helyenként mindenesetre nagyon közeli rokonságban áll néhány, a nácizmus romantikus oldalát kidomborító előadóval, elsősorban a Bilskirnirrel (annak demó-korszakával). Próbatermi megszólalású, csörömpölő dobok, kásás gitár, ami ráadásul összevissza gerjed és nyúlik, mint egy évek óta porosodó régi másolt kazettán.
Mindezek az antikoló eszközök itt teljesen tudatosan vannak felhasználva, növelve az időnkívüliség hangulatát.
A lemezt nyitó Summoning the Hyper-Cosmos a Burzum legjobb ambient pillanatait idézi fel, a névadó Armanenschaftnál aztán megkezdődik a valóságos világ elleni gyűlöletteljes és kínkeserves harc. Ebben a dalban konkrétan egyetlen folyamatos püfölés a dobtéma, mind a három percen keresztül, és ennél többre nincs is szükség, a 3-4 darab riffben megfogalmazott dallam kellemesen hullámzik. A Bring Her Home aztán feladja a leckét, az említett másoltkazetta-effektusok itt bontakozhatnak ki a maguk teljességében, hiszen kimért akkordbontogatás zajlik, epikus primitivizmus, a többi dalhoz képest két-háromszoros időtartamban. Borzasztóan komor hangulata van az egész lemeznek, ami itt a legnyilvánvalóbb, azt viszont nem tudnám pontosan megmondani, hogy kinek ajánlom inkább, a lelkileg épeknek (már ha vannak ilyenek), vagy pont ellenkezőleg, a betegeknek. Ezutóbbi elcsépelt jelző ugrik be a következő Walvaterről, ahol a reverendát félredobó Halászember megmutatja, hogyan kell a dob-a’ capella ének duót black metalban úgy prezentálni, hogy ne röhögőgörcs legyen a végeredmény. Általában véve is igaz ez, egyes Reverend Bizarre rajongók bizonyára elkerekedett szemekkel hallgathatják majd ezt a pokoli káoszt, pedig hősünknél jobban az idei évben még nem nagyon mutatták meg, hogy miről szól ez a műfaj.
Ne feledkezzünk meg azonban arról, hogy van egy másik állandó tag is, bizonyos T.V., aki itt Morbid Nekrovore néven tevékenykedik, ő felelős a gitártémákért, és bizony nagyon érzi a dolgát. Van egy pár egészen rövid tuka-tukázó zúzda Bone Awl módra (Semen Syringe, Tarnhari, Irmin’s Own, stb.) melyek pusztán hatásosak, a magasztosabb hangvételű dalok pedig legalább ennyire jók, viszont maradandóbbak is. A legkiemelkedőbb közülük a Funeral Fungi, illetve annak bővített-átdolgozott verziója, a lemezt záró Eight Bottles of Wine, ahol heroikus dallamos ének is felbukkan a koszos-mocskos gitárok tengere alól. A fennköltség csúcsán fejeződik hát be a lemez, bő félóra után. Nem is kellene elrontani valami meggondolatlanul túlértékelő, vagy túlgondoltan mérlegelő végszóval a kritikát. Szerezzük be.
9/10
a’ördög
kapcsolódó cikkek:
The Puritan - Black Law (kritika)
