Ó, azok a régi szép black metalos idők, mikor még alig ismerték az átlag metalosok a műfajt, amikor még az volt az ökölszabály, hogy hörgés - death, károgás - black. Ennek vége, begyűrűzött a piszkos, nyugati ópium, az internet, mindenki kiművelődött, mindenki képes legalább 10 black metalos alműfaj precíz ismertetésére, nincs többé az áldott egyszerűség. Most az Arkha Sva visszahozza az elmúlt évtized legjobb pillanatait, énekesük olyan tankönyvekbe illő károgással riogat, hogy ezt meghallva még az utolsó, falusi paraszt rocker is büszkén vágná rá: ez bizony black metal a javából!
A titokzatos japánok azonban nem állnak meg a 10 pontos károgásnál, énekesük igazi audiális merénylettel készül: fülrepesztő áriázássál próbálja ostromolni a vokális extrémizmus rég ledöntött határait. Igen, egy Nightwish fan clubba illő, sipítozó japán. Lehet ennek jó vége? Lehet.
Az Arkha Sva szerencsére nem csak az ének miatt különleges - ha nem így volna, egyből a viccbandák között találnák magukat, a metalosok pedig nem tudnak viccelni, azt hiszem, nem kell folytatnom. A humort csak a cinikus, elkényeztetett, black metal túladagolástól szenvedő zenehallgató képzelheti beléjük, itt kérem egy nagyon komoly társulatról van szó, akik a hírhedt Les Légions Noires örökségét kívánják ápolni zenéjükkel. Állítólag ezért képesek voltak Franciaországba költözni, hogy tüdejük megismerhesse az idoljaik által szívott levegőt. Nem lehetett olcsó mulatság, de ha ezen múlott a jó zene, megérte.
Légions Noires-os párhuzam egyébiránt kevéssé mutatkozik meg, igazából korszerű, ortodox black metalt játszanak, egy leheletnyivel dallamosabban, mint francia nemzetiségű kollégáik - bár a Deathspell Omegától nem nehéz dallamosabbnak lenni. Gloria Satanae című első nagylemezük, mely tavaly jelent meg, viszonylag ötletes munka, de egészében hallgatva kissé fárasztó hatással bír. Szerencsére a vokális terrort nem vitték túlzásba rajta, nem ezzel van a gond, hanem a dalszerzésben mutatkoznak hiányosságok. Az idén megjelentetett két demójukkal azonban tettek egy jelentős lépést előre; a Zeelum Aphalis Smitaelt is tudom ajánlani, de a Hell Above, Heaven Below két száma mindent visz.
Két hosszabb dalról van szó, egyik hat és fél, a másik hét perces, de mindegyiket sikerült emlékezetes motívumokkal felruházniuk. A Cycles of the Sabbathickall Duskban többször tiszta ének csendül fel - erre már a nagylemezen is volt kísérlet -, ami elvileg könnyen ingoványos területre vihet, de itt nem lehet belekötni. Megjegyzem, van fantázia a hagyományos énektémák keményvonalas black metalba való bevezetésében. Egyik örök kedvencem, a méltatlanul alulértékelt Absurd is jeleskedett e téren, és újabban az Urfaust, a Circle of Ouroborus, új albumán a Menace Ruine - ebben ráadásul nő énekel - és egy szám erejéig az Armanenscaft is igazolta, hogy nem szégyen tisztán énekelni a végtelenül nyers alapokra. Visszatérve az Arkha Sva számához, a befejezésben már veszett károgásra váltanak, melyeket patinásabb, '90-es évekbeli, dallamos riffekkel kísérnek. Összességében már ez is szép munka volt, de a következő "Master of Loss"-ban tovább emelik a tétet.
Ez egy fenyegető, militáns dobolással indító darab, pokoli kórussal, a sátáni, ortodox black metal gyöngyszeme. A későbbiekben ügyes, narrációval kísért leállások tarkítják a számot. Továbbá a dal szépen bizonyítja, hogy nem csak disszonanciával, kitekert riffekkel lehet illusztrálni a földalatti birodalmat, néha emberibb zenei megoldásokkal ugyanakkora, sőt nagyobb hatást lehet elérni.
Kissé mókás, hogy a rettegett francia underground vitézek helyett a demó hangulatilag a neofolkot játszó H.E.R.R. Vondel's Luciferjét idézte fel számomra, ami a zenei kifinomultság egyik csúcsa, primitívségnek nyoma sincs rajta. Persze a H.E.R.R. sokak számára unalmas lehet, viszont az Arkha Sván - már csak az anyag rövidsége miatt - nem lehet unatkozni, garantálom.
Majdnem tökéletes. Jövőre menetrendszerűen jön a második LP (Oaikreme Dai Saitan), úgyhogy gyerünk tovább ezen az úton!
9,5/10
#Nothing#
