1. A Fields Of The Nephilim az eddigi idők legjobb gothic-dark-rock zenekara. (volt)

2. A Fields Of The Nephilim-nek több utódzenekara (Rubicon, Last Rites, Saints of Eden, Nefilim) jött létre a régi tagok ilyen-olyan próbálkozásai során, de csak részben tudták kielégíteni a keletkezett hiányt (szándékosan nem űrt mondtam)

3. A Carl McCoy eredeti énekes által újra használt Fields Of The Nephilim sem tett még le olyat az asztalra, ami némi bizakodáson kívül többet nyújtana.

A Noise For Destruction azaz NFD is egy újabb trónkövetelő, Peter White, Simon Rippin és Tony Pettitt alapítók neve már ismerős lehet. Nem kezdenék bele felesleges fejtegetésekbe, figyeljünk mit is tártak elénk.

Az első nagylemez a No Love Lost jobbára jó dalokat tartalmaz, ami csak azért is kevés, mivel az ezt megelőző 3 számos Break The Silence ep zseniális volt. Stílusában ugyan semmi váratlant nem kaptunk, viszont azok a dalok amellett, hogy visszaidézték a heroikus korszak felemelő hangulatát, egytől egyig gyöngyszemek voltak, nem a múlt visszhangjaiból építkező próbálkozások. Szóval, ha már ajánlanom kell, én inkább az ep-re szavazok.

A No Love Lost viszont erősen hasonlít a legutóbb kiadott FOTN anyaghoz (lásd pl. a Stronger c. szám), és néhol a Nefilim riffelősebb világát hozza, bár nem akkora vehemenciával.

Van Intro, de nem kéne. A nyitó Blackened egy jó dal, és jó hallgatni, Peter White énekes/gitáros hangja egy az egyben McCoy, sőt néhol még mélyebb tartományokat is hoz. Az Awaken ugyanezen sajátosságokkal bír, nincs is mit feszegetni rajta.

A Hold on to the Life viszont egy kisé unalmas darab, melyet ipari hatásokkal próbálnak feldobni, de attól még lehetne hatásosabb a gitártéma. Fokozódik, fokozódik, feszültség, feszültség, de ilyet és ehhez hasonlókat már hallottunk tengernyit, ráadásul egyszer csak véget ér, és valami nagyon hiányzik.

A Turbine tetszik. A klasszikus Preacher Man-re hajaz a kezdeti dobolás, de amikor bevetik a pedál duplázását, és megtoldják egy okos rakenroll dallammal, bizony fülig ér a szám.

A Darkness Falls a modern technológiát erőszakolja meg, jól is indul rá a gitár egészen a 45. másodpercig, ahonnan már (oh fájdalom) egy igen buta riffet hoznak. Néhol mentésképpen visszatér a kezdet, ami méltó a nagy elődhöz, szinte szárnyra kap a hangulat, elindít valami nagyszerű utazást, de gyakran letöri az említett bénázás. Így lesz a szépségből szörnyeteg, vagy fordítva, kinek hogy tetszik.


Mire a Lost Soul-hoz érek, zavarban vagyok, nem tudom, hogy mihez viszonyítsak, vagy egyáltalán megtegyem-e. Ami ebben a dalban található teljesen rendben van, a kivezető noise percei is eltaláltak, viszont szomorú, hogy alulmaradtak önmagukkal szemben, hogy a nagyszerű kezdést (az emlegetett ep) egy mindössze korrekt művel folytatták. Sőt, ha a Fields of the Nephilim örököseinek vallják magukat (ami nyilvánvaló) akkor már egészen más a mérce.

Semmi nem reménytelen, mindezektől eltekintve még bármi megtörténhet a jövőben. Érdekes mindössze, hogy annak idején amikor a Rubicon tevékenykedett, saját világukat nem feledve egy előremutató, kreatív muzsika jelentette a folytatást. Itt is erre lenne szükség, nem baj, ha elkötelezettek vagyunk, de mint tudjuk minden másolat az eredeti karikatúrája csupán, nem lehet komolyan venni, sőt a múlt értékeit is csorbíthatja.

Ez volt a mai evangélium! Amen!

rtp

7/10