Amikor a magyar Burzum tribute-ról írtam, megjegyeztem, hogy a black metal terén sokkal jobban állunk, mint a szomszédos országok, kivéve az ukránokat. Ennek természetesen nincs köze Ukrajna területi nagyságához, vagy lélekszámbeli fölényéhez. A halszagú finn népesség csak ötmillió fölött van, az egy főre jutó minőségi black metal zenészek számában mégis az élen járnak. Ellenben, a finnekkel nagyjából megegyező méretű populációval büszkélkedő tótok még a black metalhoz is buták, náluk a műfaj gyakorlatilag halott. Tehát az ukránok nem mennyiségi alapon gyűrik le black metalosainkat, másban rejlik az erejük. Vajon miben? 

Hát nem a keleti szlávoknál túltengő, rettenetes pogány zenekarokban. Ezek a - ráadásként sokszor sovén - szörnyetegek tulajdonképpen a finntrollok kevésbé kommersz, vagy underground rokonai, elcsépelt népiességgel, fülfájdítóan giccses megoldásokkal. Azt nem tudom, hogy az ukránoknál létezik-e a magyarhoz hasonló, izmos nemzeti rock színtér, de ha nem, a pagan-black-folk hordákkal így is meg vannak verve rendesen. Az ukrán black metal szcéna biztos alapjául nem ők szolgálnak.

Hanem a következő makacs réteget alkotó, mozagalmista NSBM hívők. Az NS-ek is sokan vannak, mint a (kis)oroszok, de az előző kompániával szemben az ő zenéjük legtöbbször elviselhető, átlagban jó közepes. Félreértés ne essék, nem az ideológiától jobbak, egyszerűen jellegzetességei miatt az NSBM kevesebb lehetőséget hagy a töketlenkedésre, a lényegretörő, zúzós, sokszor zajos muzsikáknak kedvez, és ez már egy elég szerencsés kiindulási pontot képez. Másik erényük, hogy nem akarnak mindenáron megfelelni a nyugati trendeknek - ami úgy általában is igaz az ukrán bandákra. Sajnos a magyar black metalosok jelentős része szelektálás nélkül benyeli a nyugati szennyet, teljesen hamis eszményeket állít maga elé, ennek köszönhetően a reményteljes, elit black metal zenekaraink nyomában nincs elfogadható másod- és harmadosztály. Az elit alatt csak életképtelen, undorító posvány van, és az ott lakozók előszeretettel hivatkoznak az elmaradottságra és a mostoha körülményekre. Nem képesek belátni, hogy nem a körülményekkel van a baj, hanem ők szarok, és ezen az sem változtatna, ha történetesen Finnországban, Franciaországban vagy Kanadában élnének. 

Szóval az ukrán ortodox fekete fém elit helyzete kedvezőbb annyiban, hogy alattuk nem a teljes csőd tátong, nem lógnak a levegőben. Az ukrán elit ráadásul véresen komolyan veszi kiemelt pozícióját, olyannyira, hogy semmilyen formában nem tűri meg a birkákat, nem hagyja magát megtéveszteni, megvetéssel tekint minden alatta álló, nyájban csoportosoló rétegre, még a "fehér hippiknek" nevezett NSBM-osokra is. Nincs kameradschaft, ám ettől még nem kérdőjeleződik meg a másodvonal létének értelme. Ugyanis a náci ideológiából ki lehet gyógyulni - ahogy azt a kiváló Lutomsyl is bizonyította, mely épp a Lucifugum segítségével emelkedett a felsőbb osztályába -, viszont a tehetségtelenségből nem! 

             

A Lucifugum története a '90-es évek közepén indult. A zenekar alapítója, ideológusa, szövegírója, Khlyst (Igor Naumcsuk), igen érdekes szerepet játszott a kezdeti időszakban. Bár ő volt a banda agya, ő finanszírozta a kiadásokat, ennek ellenére a háttérben maradt, hangszert soha nem fogott a kezében, és torokkínzásra sem volt hajlandó (állítólag azért, mert a gyűlöletes előadásmód hatására majdnem agyvérzést kapott, mikor ő próbált meg énekelni). Sokáig jó barátság fűzte a bandát a Nokturnal Mortumhoz, szinte testvérzenekarként működtek, és valóban, zenéjük nem állt messze Knjaz Varggothéktól, sőt, Nokturnal Mortum tagok is szerepeltek session zenészként a Lucifugumban. Tehát a kezdetekben régimódi billentyűs black metalt játszottak, viszont becsületükre legyen mondva, máig nem tagadták meg a korai anyagaikat. Ennek Khlyst ideológiai munkásságához lehet köze, ami összekötő kapocs a zenekar múltja és a jelene között. A Nahrisztihrjaszcsah album igazából csak azoknak ajánlható, akik nosztalgiázni szeretnének, és szívesen meghallgatnának egy szintis black metal lemezt - ami azért egy paraszthajszállal erősebb, mint a Nokturnal Mortum művei. 

A továbbiakban elkezdett szigorodni, tüskéket növeszteni a banda zenéje, mindeközben az énekes Faustus kilépett, míg a gitárokat kezelő Bal-a-Myth elhalálozott, így Khlyst attól kezdve teljesen session muzsikusokra volt kénytelen támaszkodni. Az egyik ilyen kisegítő zenész a Lutomyslt működtető Pavel Siskovszkij lett (gitározott, basszusozott és énekelt is, mikor melyiket), aki a "...Back to Chopped Down Roots" és a "Sociopath: Philosophy Cynicism" albumokon játszott. Azonban a Lutomsyl-féle, szurokfekete, egyenesvonalú, dübörgő black metalt nem hozta (hozhatta) magával, ezekre a lemezekre darabos, nehézkes riffelés jellemző, végtelenül barátságtalanok, nehezen hallgathatók. Ennek ellenére a Sociopath-szel érdemes megismerkedni, mert egyéni és szokatlan, amit ezen műveltek a zenészek Khlsyt utasítására. (Azóta a Lucifugum saját kiadója, a Propaganda, beszüntette az együttműködést a két méregerős albumot (Decadence, Catharsis) is leszállító Lutomysllal valami kisebb nézeteltérés miatt. Hiába, tényleg nincs kameradschaft.) 

A Lucifugum legutolsó, máig tartó korszaka akkor kezdődött, mikor Khlyst bevonta a zenekarba élettársát/feleségét Stabaath-ot, aki korábbról semmilyen hangszeres tapasztalattal nem rendelkezett. Ettől fogva ők ketten alkotják a Lucifugumot, Staabath pedig mindjárt a Vector 33 albumon bizonyíthatta rátermettségét, melyen ő gitározott, basszusozott és ő is énekelt. A bemutatkozás jól sült el, pedig sokak meglepetésére újra csatasorba állították a szintetizátort. De a Vectoron nem a '90-es évek szintis black metalja hallható, hanem egy furcsa, istentelen, saját maguk által "polifón black metalnak" elkeresztelt zene. Ez kavargó, kétszólamú, neoklasszikusnak ható riffekből áll, melyeket már akkor sem volt könnyű kibogozni. Az ortodox hívők a billentyűn kívül - mellyel egyébként a Lucifugumnak semmi baja, szerintük nem a szintetizátor megléte, illetve hiány dönti el, hogy egy zene black metal-e - a steril hangzáson és a mesterséges, vékony, de tiszta gitárokon is méltatlankodhattak. 

Aki megnézi a Lucifugum Metal Archives-os oldalát, láthatja, hogy a duó nem tétlenkedik, évente adja ki az újabb lemezeket. Ennek ellenére ki merem jelenteni, hogy náluk a mennyiség nem megy teljesen a minőség rovására. Hiába mozog egy szűk spektrumon belül a zenéjük, mindig képesek annyi variációt belevinni, hogy ne okozzon nehézséget kiadványaik elkülönítése. Kicsit más a hangzás, kicsit mások a riffek - lehet, hogy van, akinek ez kevés, de a mai mezőnyben, és ilyen alkotótempó mellett szerintem elismerésre méltó. A Vector 33-t követő The Supreme Art of Genocide elsősorban a zene besűrűsödése miatt lett más, a kompozíciók nehezebben követhetőek rajta - mellesleg a szintetizátort is kiiktatták, és azóta sem hozták vissza. A Lucifugum lemezeit egyszerűen nem éri meg komoly figyelem nélkül hallgatni, mert úgy csak a sehova sem tartó gitár kakofóniát képes érzékelni az ember. Az odafigyelés különösen indokolt a 2006-os Involtation esetében, ami bizonyos szempontból a Lucifugum életmű csúcsát képezi. Az Involtation az európai klasszikus zene paródiájaként is felfogható, és egy sátánista zenekar ennél nagyobb dicséretet nem is kaphatna. Elejétől a végéig skizofrén, látszólag össze nem illő riffek tekeregnek rajta, melyek a metal neoklasszikus örökségét igyekszenek csúffá tenni. Ehhez járul a porszívóhangzás, a szándékos amatőrizmus, ami még gonoszabbá, megfejthetetlenebbé változtatja a lemezt. Végig rezeg a léc, megvan a veszély, hogy átesnek oda, ahol már a menthetetlen zenék tenyésznek, de úgy gondolom, sikerrel vették az akadályt. 

Mindenesetre Khlyst és Sabaath is érezhette, hogy a zeneroncsolás útja nem járható tovább, ezért a tavalyi "Sectane Satani"-t minimálisan befogadhatóbbá alakították. Végül elérkeztünk 2008-ba, az Acme Adeptum évébe. Természetesen ismét volt egy-két "apróbb" változás. Például ezúttal egy pengébb gitárhangzásra esett a választás, a riffek is szelídültek, egyenesvonalúbbá váltak. A fifika helyett nagyobb hangsúlyt helyeztek az erőre, de hogy ne higgye senki azt, hogy kedveskedni akartak a hallgatóságnak, bevetettek egy dobgépet. Nem tudom, lehetséges, korábban sem alkalmaztak minden esetben élő ütőst, de most ez a dobgép, nem attól nagy szám, hogy gép, hanem hogy rettenetes hangja van. Csattogó, mesterséges, szinte végig azt ordítja: "Gép vagyok, bazdmeg!" Ettől viszont nem lett rosszabb a zene, sőt a Lucifugumnak kifejezettem jól állnak ezek a mechanikus pergő kalapálások. 

Az album legjobbja kétségtelenül a nyitó Trizna-Hula. Ilyen harapós - tehát nem lassan ható méreggel ölő -, "életvidám" black metal számot talán még nem is írt a Lucifugum. Nem bántam volna azt se, hogyha minden dal ilyen, de a későbbiekben előjönnek a nehezebben emészthető darabok. Ennek ellenére az Acme Adeptumnak már nincs fojtogató, rosszindulatú atmoszférája, az egykor sátáni zene már szinte csak luciferi - persze amellett, hogy ortodox, elit és fetetébb a feketénél. Fontos még leszögezni, hogy a Lucifugum zenéje soha nem volt olyan szedett-vetett, mint sok true csapaté, ebből következik, hogy punkos attitűdnek náluk nyoma sincs, aki ilyesmire vágyna, messze kerülje el őket. Precizitás, pontosság, magabiztos hangszerkezelés (de nem technikai villogás!) jellemzi a kompozíciókat, bizony ezeket a kétszólamú gitártémákat nem könnyű eljátszani, ahogy kitalálni sem. Mert náluk a véletlennek nem sok szerepe van, bármit is gondolsz, a Lucifugum egy tökéletes sátáni gépezet, amely készen áll arra, hogy elnyeljen! 



Érdemes még röviden megemlékezni a zenekar videóiról, ugyanis megmutatták, hogy az elitizmus a filmen nem egyenlő a pózolással. Első klipjük, az All Mothers Die, még a korai időszakukban készült. Ennek megfelelően az aláfestő zene kellően színpadias, viszont a videó a black metal történetének egyik legszórakoztatóbb alkotása. Van benne minden, mi szem-szájnak ingere: farkasok, lovagok, varázsló, büdös parasztok. Mégis, milyen legyen egy black metal videó, ha nem ilyen? Rázza a zenekar a fejét a saját pólóját viselve egy pincében a statiszta rajongók előtt? A Lucifugum filmjében van ötlet, tulajdonképpen ilyen filmet bárki készíthetne, ne feledjük, ők ezt Ukrajnában hozták össze 2000 környékén. Második videójukat a Cynicism album egyik dalához forgatták, ebben a poszt-szocialista black metalosok mindennapjaiba tekinthetünk be. Ismét remek ötlet, hibátlan megvalósítás. Ha valaki megnézi, egyből be akarná tiltani az ilyen pénzpocsékoló borzalmakat. (Sajnos ezidáig utolsó, harmadik klipjük, amelyben már a jelenkori felállás szerepel, korántsem ilyen élvezetes, egyszerű sátánkodást láthatunk benne egy barlangban kivitelezve. No fun.) 

Ezek után már csak azt tudom mondani, kedves magyar black metalosok, íme tehát egy zenekar, amelytől lehet tanulni! Nem szégyen.

...de azért legyetek óvatosak. A mai csúnya, Velvet Cacoonokkal, Gaahlokkal teli világban könnyen kelepcébe csalhatják az embert. Ezért próbálok most segíteni nektek. Létezett egy orosz keresztény szekta, melynek hlüsztü (angolul Khlysts) volt a neve. Ez a szekta az ortodox egyházból vált ki, mert elég sajátos, összeférhetetlen hitelvekkel rendelkezett. Visszautasították a papság hatalmát, a szent könyveket, a szentek tiszteletét. Titkos társaságokba tömörültek, buzgó aszkéták voltak, akik gyakran meg is korbácsolták magukat, ám egyesek azt állítják, hogy ezen túlmenően eksztatikus szertartásaik gyakran orgiákba csaptak át. Mert úgy tartották, hogy csak a bűnben megmártózva lehet eljutni a szentségig, mivel a bűn szenvedéshez vezet, ami pedig a szentség kulcsa. Érdekesség, hogy a szekta minden sejtjének két vezetője volt: egy férfi és egy nő. A férfit Krisztusnak, a nőt Isten anyjának hívták a szektatagok. A Lucifugum persze nyilván a hlüsztük kifigurázására, megszentségtelenítésére játszik rá, s esetükben még véletlenül sem arról van szó, hogy egy nap majd előállnak, és bejelentik, hogy céljuk a gonosz black metalosok megvezetése volt Isten dicsőségére. 

9/10 

#Nothing#

letölthető részlet #1
letölthető részlet #2

Propaganda