Ennyi idő után nincs sok értelme egy koncertbeszámolónak, gyorsan rá is fogunk frissíteni erre egy másik hasonlóan avassal, de azok után, hogy a Torche idei albumát ennyire lelkesen méltattam, nem tudom nyugodt lelkiismerettel a fiókban felejteni ezt az egyéb szempontok miatt inkább odavaló írásművet. Mert hát nem volt ez olyan nagy durranás, mint sokan vártuk, mondjuk ki.

A honi előzenekar persze még annyira sem volt az. A Pozvakowskival az a bajom a lemezeik alapján, hogy azon kívül, hogy ez posztrock, semmi, de semmi nem jut eszembe róluk. És ez nem kis baj. Kicsit olyasmi a helyzet, mint a magyar indierock színtérrel. Vannak, hogy legyen ilyen magyar kiadásban is, és kész. A különbség annyi, hogy a Pozvakowski az általa választott műfaj jellegzetességeinek köszönhetően nem tud abból karikatúrát csinálni, főleg mivel nincs ének, nincsen arc, ahol igazán fontosak az arányok, amikkel a karikaturisták játszani tudnak. Az viszont, hogy egy műfajt nem lehet karikírozni, persze elég sokat elmond arról. Lényeg, hogy a hajó gyomrából kiszűrődő zene egyáltalán nem vonzott be most sem, úgyhogy át lettek ugorva.

Tehát a korábban és fent is elmondottak alapján mindenki sejtheti, milyen elvárásokat támasztottam a Torche fellépéséhez. Az első probléma az volt, hogy a dalok lemezen hallható formáját nem tudták élőben visszaadni tökéletesen, hozzáadni ahhoz valamit pedig nem is nagyon próbáltak Előbbinek legfőbb akadálya az énekben rejlett, leginkább azért, mert kórusoknak nyoma sem volt, egyedül az egyik gitáros énekelt, és azt az egy szólamot is eléggé nehézkesen reprodukálta. A második lemez nagy slágerei persze azért így is slágerek maradtak, a Fat Waves jelentette a koncert tetőpontját, és kissé meglepő módon a lemezt záró Meanderthal is jól esett, főleg az utána következő, fényjátékkal kísért zajkáosszal együtt. Ez utóbbi volt az egyedüli ellenpélda a másik problematikus tényezőre, mármint arra, hogy nem adtak hozzá semmit az albumokhoz..



Ami a színpadi karizmát illeti, a képek alapján lehetett sejteni, hogy ez amúgy sem erős oldala a bandának – azt legalábbis, hogy szörnymaszkjaikban lépjenek fel, nem várhattuk. Nem poszterarcok, na, a frontember egy fiatal és enyhén elhízott Leninre emlékeztet, állandó vigyorgása pedig kissé visszatetsző volt. Oké, hogy ők ilyen kedves gyermeteg metálosok, ezzel nincs baj, de azért minden alkalommal elvigyorodni azon, hogy hű de keményen szól a gitárom, hát nem tudom. Persze mindenki érzi azt az őszinte örömre késztető erőt, amikor először dörrent meg egy torzított gitárt, de profi zenészként is állandóan ennyire örülni ennek, fárasztó, a nézőnek. Akik egyébként minden posztrockos sztereotípiának megfeleltek, hangulat ugyanis nem volt sok: szórványos bólogatások, tapsikolás dalok után, szellős elülső sorok. A hangszeres produkcióba persze nem lehetett belekötni, elsősorban a dobos tett ki magáért. Annyi azért bebizonyosodott: a Meanderthalt nem kizárólag az atomerejű hangzás adja el. Több jót azonban nem tudnék elmondani erről a fellépésről.

A Pelican leginkább azért szerethető, mert minden erre utaló jel ellenére ők nem egy posztrock zenekar. Nincs ének, hosszú epikus számok vannak, de nem. Itt normálisan felépített instrumentális metal dalokat hallhatunk, amikből nem is hiányzik az ének. És a témák között egy csomó jó van, nem művészkedés ez, egyszerűen hatnak a riffek, van bennük fifika, húzás, stílus, hangulat. Más kérdés, hogy ez a hangulat gyakran közel esik a nyáladzós művészkedések érzésvilágához, de itt élőben ez kevésbé volt zavaró.



Egy másik probléma viszont feltűnt. Engedtessék meg nekem egy explicit megállapítás: szar a dobos. Amitől ez az egész igazán élni tudna, az egy erre a posztra igazolt krautrocker lehetne, vagy legalábbis a meglevő dobosnak kéne egy kevés Cant és Amon Düül II-t hallgatnia, mert ez a kiszámítható, merev, tökéletesen ötlettelen és átlagos püfölés nagyon kevés. Említett előadók dobosai pedig pont azt bizonyítják, hogy a rockzene merev struktúráiba is lehet életet csempészni. De még a Torche szimplán lendületes és lelkes dobosa után is feltűnő ez a satnyaság. További tanulság is volt, mégpedig az, hogy eléggé pontosan kijött, a régi Pelican kiadványok, elsősorban a saját magukról elnevezett hanghordozó erős minőségi előnyöket élvez az újabb anyagokkal szemben. Nem találkoztam olyannal, akinek nem a záró, 12 perces The Woods jelentette volna a műsor tetőpontját, noha ekkorra azért mindenki erősen le volt fáradva. Egy kicsit kárpótolva érezhettem magamat így, hogy végül ez is egy korrekt koncertnek bizonyult, de inkább láttam volna egy zseniális és egy pocsék bandát, mint két erős közepest. A korszellem viszont pont utóbbiaknak kedvez.

a’ ördög


A képeket ezúttal is a SZUB magazin bocsátotta rendelkezésünkre, ezúton is köszönjük.