A Cure története folytatódik, és bár a tizenharmadik résznél járunk, a balszerencsés szám ez esetben közel sem vészjósló: szó sincs itt leszállóágról, sőt. Egyszerűen csak egy több mint harminc éve létező zenekarról beszélünk, ami négy éve nem jelentkezett új anyaggal, majd tavasztól-őszig négy maxival ("The Only One", "Freakshow", "Sleep When I'm Dead", "The Perfect Boy") készítette elő a terepet a 4:13 Dream-nek. Lehetett előre fogadni arra, hogy továbbra is követik az utóbbi lemezek poposabb hangvételét, vagy bízni abban, hogy most, amikor a nyolcvanas évek (dark, goth) zenéje (is) újra virágkorát éli és a világ is összeomlóban, ők is visszatérnek saját (vér)viráguk gyökeréhez. A Cure mozgatórugója, Robert Smith az első verzió mellett tette le a voksát: a madárijesztő-kinézetű ember (akin a smink nem javít, csak ront, és akinek feltehetőleg közös a fodrásza Buzz Osborne-nal és Shane Embury-vel) továbbra is inkább popzenét akar játszani, semmint hogy depressziós rajongókat lásson. És éppen ezért tud sokakkal szemben ma is emblematikus alakja maradni a könnyűzenének: tudja, érzi és vállalja is, hogy hol a helye harminc év után. Ennek fényében nem is csoda, hogy még Minnie Mouse is autogramot kért tőle Disneyland-ben.

                        

Az album címéről először azokra a keservesen végigvirrasztott éjszakákra gondoltam, amikor minden megfordul az ember fejében, csak az álom nem. Jól illett volna ebbe a képbe, hogy ez a kicsit langyos zene negyed öt előtt kettő perccel meghozza a rég várt álmot, és megszabadít a gondoktól. Ez persze nem lenne túl bíztató a zenekarra nézve, és szerencsére nem is az én fantáziám alapján keresztelték el a legfiatalabb gyermeket, egyszerűen a négy tagra és a tizenharmadik sorlemezre utalnak a címmel. A furcsán suta borító, amit nevezhetünk ocsmánynak is, az előzőhöz hasonlóan egy óvodai rajzos foglalkozás termékeként írható le, csak persze azóta fejlődött a gyerek, szivárványosabb, tarkább és mondhatni vidámabb lett a kép.

                       

A 4:13 Dream a Disintegrationt idézve kezdődik, az azon használt csilingeléssel teli, lassú, melankolikus Underneath the Stars-szal, ami jól vázolja, hogy világvége ide vagy oda, a Cure továbbra sem foglalkozik holmi földi dolgokkal, hanem marad a jól bevált szívügyeknél. Az Only One zongorával és a már emlegetett „hangos csillámporral” teli vallomás, olyan, ahol Robert szokás szerint nem viszi túlzásba az artikulációt. Ezután egy klasszikus New Order-gitártémával indul a Reasons Why, amely hosszan kitartott énekdallamokkal és ezek visszhangjaival dolgozik végig. A Freakshow az egyik az előre kiadott négy kislemezdal közül, nyilván nem is véletlenül esett rá a választás, pörgős, bugis, a táncoslábúaknak van fenntartva. Az album tele van a klasszikus Cure-fémvázra épülő élőszövettel, vagyis többnyire középtempós, azonnal fülbemászó refrénű dalokkal: ez az a lemez, amin a Perfect Girl végre megkapja a Perfect Boy-t, és amin a Sleep When I’m Dead a diszkós-mulatós indulás után úgy hozza vissza a nyolcvanas éveket, hogy nem hogy nevetségessé nem válik, hanem az ember szemébe még könnyek is szöknek a gyönyörűségtől. A nagy elragadtatás talán túlzásnak tűnik, és lehet, hogy tutira mennek, bevált recept alapján dolgoznak, de csak ők ismerik ilyen jól a tragikomikus zene pontos összetevőit és arányait. Ráadásul, aki harminc év után is tud olyan dögös számot írni, mint amilyen a lemezt záró, G n’R-es hangvételű It’s Over, azelőtt tényleg le a kalappal. Mi pedig bízzunk benne, hogy it’s not over.

7.5/10

kk
 

thecure.com
myspace.com/thecure