Ismered az Alienst? Bejött az Astronomy for Dogs? Igen? Miért? De jól válaszolj, mert ez fogja eldönteni, hogy akarod-e hallani a Lunát vagy inkább kihagynád. Ha azt gondolod, hogy a debüt az önfeledt slágerek miatt volt nyerő, akkor nagyon óvatosan hallgasd a folytatást, mert veszélyesebb terepre tévedtél, mint vártad.
Kezdetnek rögtön a tízperces Bobby’s Song Teletubbies-fílingjét kapjuk, amely perceken belül egy ír kocsma légkörének adja át a helyét. A pubból aztán színes mezőkön szaladunk tovább a kis barátokkal karöltve, úgy Madness-módra, kellenek tehát az idegek. Az ellentétes, egymást hajkurászó hangulatok inkább betegesen felkavaróak, mintsem mulatságosak, mindenesetre többek szerint ez az egyik legjobb dal a lemezen, és előnye, hogy a következő órában már nem nagyon fogunk meglepődni. Paranoidabb olvasók talán azt sejthetik, hogy egy komolyabb drogélmény kellett a mű elkövetéséhez, de szerintünk is legalábbis egy középsúlyos pszichózis, ami, mint tudjuk, kéznél volt már tavaly is. Sőt, azelőtt is.
Lássuk, mi van még. Illetve azt, ami nincs, azok pedig a szimplán fogós dalok: se Tomorrow, se Setting Sun. Igaz, akad egy Magic Man, közepesen erős refrénnel, lálálázással, szintén kissé gyermeteg érzésvilággal (erre még visszatérek), de az előbbiekkel mégsem ér fel. Természetesen bizonyos dolgokban hasonlít a két anyag, erős Pink Floyd-dolgok bújnak meg itt is, Atom Heart Mother-hangulatok, néhány ismerős dallam, és még egészségesnek nevezhető pszichedélia, amibe később incselkedő trollok módjára rondítanak bele a szerzők.
Vannak egyéb érdekes hallanivalók is, például a Billy Jack című, szintén elég hosszú rockopera, amit nem tudok mire vélni. Riffel itt Brian May, és Hendrix is beszáll egy szólóval, a végeredmény egy széttördelt, érthetetlen darab, érthetetlen érzésekkel, érthetetlen céllal, egy többhetes hosszúságúnak tűnő, epikus álom utáni ébredés első pillanatának zavartságával, és annak sejtelmes erejével. Bizarr átkötések, pop-depresszió, a Beatles füves élményeinek feldolgozása, Tim Burton ihlette, „felnőtt testben gyermek lélek”-hangulatú képsorok, valamint rémálmok és örömök váratlan kitörései. Az utolsó két-három dal „már csak” egy megnyugtató utazgatás a nagy vízen és a naprendszer rejtett zugaiban.
Hogy most ez pozitív vagy negatív kritika? Kétségtelenül nagyszerű lemez, ámbár teli az őrület élményeivel, amivel már Roger Waters is próbálkozott, és Dark Side of the Moon névre keresztelte el. Hát, azt a lemezt sem hallgatom már egy ideje, mert hajlamos rossz felé tekergetni agyam kerekét. De azt mondhatom, ha jó az idő, és mi is rohadt jók vagyunk, akkor nagyon, nagyon szerethető, meg hát nagyon angol (skót) is. Akkor most lekapcsolhatjuk a lámpákat.
7.5/10
rtp
myspace.com/thealiens1
