Az Arghoslenttel kapcsolatosan nincs egy cikk, amiben ne lenne kitérő arra, hogy ők igazából nem is nácik, csak politikailag inkorrektek, és ezért a buta előítéletes média blablabla. Egy többek között a politikai korrektséget támadó banda esetében ennél kevés viccesebb dolog van, de ne bonyolítsuk túl az életünket. Mi nem látjuk értelmét, hogy a rockbiznisz nagy pöcegödrében egy viszonylag érdekes kiadványt kizárólag azért bojkottáljunk, mert barna és büdös. (Az, hiába próbálják mosdatni.) Tehát akár rá is térhetünk a zenére, annak, mint a későbbiekben ki fog derülni, amúgy sincs sok köze ideológiákhoz. 

Képzeljük el, hogy a Björler fivérek nem kezdenek el Thin Lizzyt hallgatni, nem kezdenek megbarátkozni a „zsíros riffekkel”, az At the Gates feloszlása után pedig nem Patrik Jensennel, hanem a gyilkosságban való részvét vádja alól épp csak felmentett Jon Nödtveidttel alapítanak új bandát, Tompát elzavarják, helyére bevesznek egy jó mély hangfekvésű hörgőgépet. Elegük lesz a melankóliából, hogy minden szar, hogy a vége felé halad a világ, és visszamenekülnek gyermekkoruk vidámabb időszakába. Előássák az Iron Maiden lemezeiket, és egy csomó más korai heavy metalt, és most nem csak az ikergitározásokat, a dallamvezetéseket lesik el, ami eddig leginkább megragadt bennük, hanem az ezekben meglevő naiv optimizmust is leszűrik maguknak.



Persze, ha mindez így történik, aminek nyilván semmi esélye nem volt, akkor valószínűleg jóval organikusabb, tisztább zenét kaptunk volna, mint amilyen a Hornets of the Pogromon hallható. Itt a felsorolt elemek elég élesen szétválnak, elkülöníthetőek, sokszor pedig egyszerűen disszonáns, ahogy egy vérbeli heavy metal témát felvált egy jéghideg dissectionös sikálás. Utóbbira jó példa a The Nubian Archer bevezetése, a tiszta At the Gates-izmusokra pedig számtalan példát lehetne hozni, a The Grenadier kezdését talán még a hazai Casketgarden is szégyellené. Az Arghoslent receptje összességében mégis sikeres, köszönhetően annak, hogy a témák önmagukban mindenképp megállják a helyüket és hogy a töredezettségen keresztülgázol a zenében levő lendület (ez utóbbi nagyrészt az ízes dobolásnak is köszönhető).

A hangzás ugyancsak erőssége a zenekarnak, semmi köze nincs ugyanis az unalomig ismert, mesterségesen felpumpált vaskos soundokhoz – éles, karcos, thrashes, kicsit a M8l8thot idézi. Az első két dalról még a Deicide jól sikerült sellout lemeze, az általunk is dicsért Stench of Redemption is beugorhat. Ez a kettő a legjobb egyébként a lemezen, nem mintha a későbbiekben nem lehetne emlékezetes témákat találni, de ezeknél, főleg a második Swill of the Knavesnél tényleg nincs mire panaszkodni. Szórakoztató, (zeneileg) tartalmas metal lemez.

8/10

a’ ördög