Aki veszi magának a fáradtságot, és végigolvassa az Arckanum myspace oldalán fellelhető biográfiát, elég pontos képet kaphat arról, hogy a zenei és világnézeti őrületek milyen hosszú sorát járta be Shaamate (Johan Lahger), az Arckanum egyetlen tagja azóta, hogy a ’80-as évek legvégén megkezdte pályafutását a Grotesque dobosaként(!). A svéd death metal egyik alapkövületében még olyan figurákkal játszott közösen, mint az azóta szubkulturális szuperszárrá váló Thomas „Tompa” Lindberg, vagy a híres borítófestővé avanzsáló Kristian Wahlin. Shaamate egészen más irányba fejlődött tovább, alapvetően az ezoterikus-vallásos megközelítésmód jellemző rá, és igen komolyan is gondolja a dolgait. 1993 óta az Arckanum az a forma, mely felismeréseinek és elképzeléseinek zenei kereteket ad, és már elég hosszú út áll mögötte: többek között négy demót és három nagylemezt is készített. Valamiért mégsem lett túlzottan ismert, pedig zenéje minőségi, és nem is veszített sokat varázsából az idők folyamán, noha ahhoz a pogány természetimádó vonulathoz volt sorolható, ami sokak megvalósításában mai füllel idejétmúlt. Ez legalábbis legjobb lemezére, a '97-es Kostogherre mindenképp igaz. Az Arckanum talán azért nem kanonizálódott túlságosan nagy sikerrel, mert hősünk nem vitte túlzásba a koncertezést, ami egyszemélyes zenekarként komoly akadályokba is ütközött volna, de még csak egy templomot sem sikerült lángokba borítania (vannak egyáltalán fatemplomok Svédországban?), ráadásul a néhai Necropolis kiadó sem erőltette rá őt mindenkire. (Közbevetőleges megjegyzés: az is lehetséges, hogy az Arckanum-fotókon látható, a Falu című film szörnyetegeihez hasonlatos maskara riasztotta el a hallgatókat.) Ettől viszont még a ’90-es évek skandináv black metaljának egyik fontos képviselője, slussz.



Térjünk vissza a jelenbe, de legalábbis a közelmúltba: az Arckanum kortársai közül egy kézen is meg lehet számolni a még mindig jelentőset alkotókat. Shaamate viszont nem akarta nem létező sikereit szélesebb körre kiterjeszteni, és belső világába fordult 1998-as évjáratú, mindezidáig utolsó nagylemeze (Kampen) után. Leírásából kiderül, belső időszámításában véget ért a Pán isten szellemisége által meghatározott ciklus, és elkezdődött valami más. Az új sötét korszak jelszavai ismerősek, ezért ijesztőek: antikozmikus black metal, káosz-gnoszticizmus. Hogy honnan ismerősek, azt mindenki tudja: a halva újjászületett, majd újrahalálozott Dissectiontől. Nyilván egyazon szektába járhat Shaamate a néhai Jon Nödtveidttel, aminek fényében életbiztosítást aligha kötnek vele szívesen az erre szakosodott cégek, ám szerencsére zenei párhuzamokról nem kell beszélnünk. Egy kétszámos kislemez volt az első újkori életjel 2002-ben, majd két split következett, ezek közül a Svartsynnal közös Kaos Svarta Marról be is számoltunk: szúrós hangzású, pogánynak nem, de vérbeli északinak annál inkább nevezhető, sodró, dallamos black metalt prezentáltak, mely elsőre kicsit túlságosan is tetszett ahhoz, hogy ne legyen gyanús. Az idő viszont nem a gyanút, hanem a kiadványt igazolta, mai napig szívesen hallgatja stábunk több tagja is.

Az új nagylemezt viszont újabb négy év várakozás előzte meg, és bár a korábbihoz hasonló kardinális változás nem történt, vannak további módosulások. Elsősorban, mint azt az albumot felvezető, (jól sikerült!) Holy Moses feldolgozással megspékelt kislemezből sejteni lehetett, elmozdulás észlelhető a ’80-as évek metalja, azon belül is elsősorban a thrash metal felé. Soha korábban nem voltak az Arckanumnál ilyen dísztelen, nyers zakatolások, mint ami például a Røkulfargnýr című dal első másfél percét, vagy a Nákjeptir jelentős részét jellemzi, és bár ezt szokni kell, végül is nem áll rosszul a zenekarnak. Más kérdés, hogy míg előbbi dal telitalálat, addig utóbbiból hiányzik a katarzis. Összességében sem tudok kellő mértékben lelkesedni, úgy, ahogy teszi azt az alapművekre kétségbeesetten kiéhezett underground szaksajtó. A nyitó Svarti elején levő intró még rendben van, bár kicsit hosszú, de a dal maga jó, akárcsak az ezt követő Dauðmellin. Ezek tipikus, messziről felismerhető Arckanum dalok, jellegzetes, gyors, tüzes-fagyos dallamos témákkal. Ezekből azonban lényegében ennyi van a lemezen. A csúcspont Røkulfargnýr után jön a Blóta Loka című öt perces sátánimádó zaj-mormogás, ezt az említett, kicsit laposabb Nákjeptir követi, aztán egy hangulatos, másfél perces Paradise Lost-os gitársirám következik (Eksortna). A Sú Vitran eztuán megint nagyon jól kezdődik, valamivel több, mint két és fél perc után azonban ez is baljós egyhelyben toporgássá változik. A záró Formála egyetlen doom téma lassú ismételgetésére épül, ez is jó, és szerencsére nincs is elhúzva, viszont itt, némi újabb levezető hangulatkeltés után vége a lemeznek. Ennyi. Nagyon kevés négy év után. Nem értem, miért nem lehetett felrakni ide a lemezzel egy időben megjelenő Grimalkinz Skaldi kislemez két dalát, mert főleg az első (Lefkatta Ok Døþbuþ) igazán nagyot üt. De még a Holy Moses-féle Current of Death is elfért volna itt, koncepció ide vagy oda. 



Az igazán szomorú ebben az egészben pedig az, hogy a konkurencia gyengélkedése miatt most, több mint 15 év után igazán átvehette volna az Arckanum nem csak a Dissection, de a komplett északi black metal színtér trónját is, amire azért is égető szükség lett volna, mert így az minden bizonnyal üresen fog maradni. A pontszámomban a mindenféle egyéb kiadványokkal szerzett plusz is benne van.

8/10

a’ ördög

arckanum.se
myspace.com/officialarckanummyspace