Egy interjúban Ed Droste a Grizzly Bear-ből azt magyarázta, a Yellow House-on található Little Brother c. számról fogalma sincs, mármint hogy miről szól, mert azt Daniel Rossen írta, neki sok köze nincs hozzá. Csak sokadik hallgatásra tűnt fel, hogy a lemezről tulajdonképpen a kedvenc számomat sem ő, hanem a nála kevésbé feltűnő Rossen énekli. Aztán szép lassan kiderült, hogy amennyire – szó szerint – eltörpül Droste mellett, legalább annyira meghatározó a végeredményt nézve, vagyis hallva. Már akkor sejthettem volna, hogy ennyivel biztosan nem lehet őt elintézni, és hát tényleg, nem tudtam, hogy a főiskola óta van egy duója Fred Nicolaus-szal. A Grizzly Bear-beli munkássága ismeretében akár azt is feltételezhetnénk, hogy Nicolaus csak azért van ott, mert Rossen egyszerre csak egy gitáron tud játszani, de állítólag tisztességesen kiveszi a részét az egészből. Persze hiába a kétemberes felállás, mégis érezhetjük, hogy döntően az utóbbi lelkét kapjuk lekottázva és elpengetve, ami a nagyjából négy év alatt elkészült In Ear Park apropója volt: a Grizzly Bearhez túlságosan (egy)személyes témák, például édesapja emlékének feldolgozása.

Hiába vannak a számok aprólékosan, bár nem zsúfoltan kidolgozva, nem beszélhetünk mesterkéltségről és kiszámíthatóságról. A fejet beburkoló visszhangos gitárjátékok mindent álomszerűvé varázsolnak, és kellemesen visszafogott, néhol kicsit - negatív előjel nélkül - öreges és egyszerű, mégis hatásos anyagot hallhatunk valahonnan a múltidéző folkpop környékéről, finom zongora- és bendzsójátékkal kísérve. Többnyire szomorú dal(lam)ok ezek, nemcsak hangzásukban, de szövegükben is, néhány lejátszás után feltűnhet, hogy az egyik leggyakrabban ismételt szó a „gone”. Ennek ellenére jól építi fel hangjegyekből azt az érzést, amikor a legbénítóbb melankólia egy pillanatra kihagy; csak ez a pillanat itt majdnem 45 percig tart.

A legerősebb szám (Phantom Other) arra emlékeztet, hogy van az a fajta szomorúság, ami sosem hagy minket egyedül, és hiába nem érezzük a jelenlétét, túl könnyen és gyorsan bukkan fel újra ahhoz, hogy el tudjuk hinni, végleg meg lehet tőle szabadulni. Kegyetlenség lenne Rossen, pontosabban az In Ear Park részéről, ha ezzel a felismerésünkkel magunkra hagyna, de mint tudjuk (ha máshonnan nem, egy klasszikusból biztosan), a megoldás mindig közel van, ami pedig jelen esetben nem más, mint maguk a dalok. Egyrészt nyugtázhatjuk, hogy úgy tűnik, nem csak mi érzünk így, másrészt gyakran feltűnik a fanyar könnyedség is, jelezvén, hogy ne vegyük ezt az egészet annyira komolyan. Ez egy mélységesen személyes album, ami a megfelelő hozzáállásától és a mi hozzáállásunktól függően könnyen befogadható és alakítható, de annál nehezebben elengedhető.

 

8.5/10

csoo