Szomorú kötelességemnek kell eleget tennem. Én, aki iszonyatosan viszolygok a legtöbb melodic metal, rock zenétől, sőt a progresszív jelzőkkel (bár hibásan) ellátott csapatok igen magas százalékától, a múltban mégis felfedeztem egy olyan kincset ebből a közegből, mely a tavalyi év meghatározó hatásai közt szerepelt. Dan Swanö családi vállalkozása (a testvére és ő maga a fő dalszerző) is kifutott a fazékból, remek elegy vesztette el legfőbb ízeit.

A The Breathing Shadow, a Closing Chronicles, az I és az Alive Again egy koncepció jegyében születtek, Dan viccelődött is legutóbbi lemez megjelenése után, hogy végre nem kötött világban kell alkotnia, és ez biztos könnyebb és felszabadultabb munkát eredményez.

Tudni való, hogy az egész Nightingale sztori 1995-ben még a dark/gothic irányzat (annak is a vállalható, arcpír és bohóckodás nélküli vállfaja) felől érkezett, és már a kezdet kezdete is olyan mélységében kavarta fel a bensőt, ami vetekedett a Fields of the Nephilim Elizium-ával. Tessék csak meghallgatni a Nightfall Overture című klasszikusnak számító darabjukat, és aki egy kicsit is fogékony a dallamos zenékre, pontosan tudni fogja, mire gondolok! A fejlődés és a progresszív elemek beszivárgása kiadványról kiadványra érezhető volt, az Alive Again pedig már minden dark elemtől mentesen tárulkozott elénk, de még magában hordozta azokat a magával ragadó érzelemdús dalokat, a vitathatatlan értékeket magában hordozó zenét, mely rájuk hatványozottan jellemző volt. Ugyanis a svéd Nightingale mellett minden más rokon stílusú banda árnyék volt csupán, igazi esszencia a „Csalogány” hozzájuk képest. Mert, hogy egy jó dallamot halljunk, vagy egy megkapó refrén másszon fülünkbe, nem kellett az unalom és erőlködés hangerdején keresztülgázolnunk.

Itt az Invisible, és amellett, hogy tele van jó dolgokkal, a felét ki kéne szórni a kukába. Egy alapos ollózás ugyan jót tenne, de hát az már nem lenne nagylemez. A legtöbb dologban ezért megy Dan Swanö az agyamra. Majd minden ígéretes zenéjét képes elrontani. A Nightingale-ben azért volt sok bizodalmam, mert úgy éreztem, hogy testvére, a gitárért is felelős Tom Nouga szava is sokat ér a csapaton belül, képes kordában tartani esztelenkedő öccsét.


Viszont tény, hogy Dan hangja egyszerűen felülmúlhatatlan, mellette elbújhat az összes visongó torokhuszár (Burce Dickinson azért még mindig ott van, még ha az Iron Maiden manapság egy kalap szart nem ér), ő adja a Nightingale fő vonzerejét, ahol valós tehetsége hiány vagy többletérzet nélkül valósulhatott meg… egészen idáig.

Lényeg a lényeg, amit most hallok, már több helyről ismerős, a melodic rocknak a túlzottan is jellemző ismérveit kezdik egyre szívfájdítóbban használni, az ellenállhatatlan témákat rögtön egy bántó szintetizátorfutammal, és/vagy felesleges betéttel fűzik tovább, az A Raincheck On My Demise erre szomorú példa. A címadó dal refrénjében túl sok a buta „ááááriázás” akárcsak a nyitó Still Alive-ban, a gitárverze is csapnivaló, másrészt viszont tele jó ötlettel, melyeket sikeresen hatástalanítanak.

Az Atlantis Rising ugyan egy Satriani nyúlással kezdődik, de sebaj, az egyik legtetszetősebb dal az egész Invisible-n, a banda 3. nagylemezét idézi hangulatában. Kellő helyen vannak a váltások, könnyed de mégis komolyan lehet venni, ilyenekre lenne szükség a jövőben is.

Tetszik a To the End is, a szintén nem műfajújító főtémájával, viszont rockdalnak kiváló.

Viszont a One of the Lonely Ones nem, amint a The Wake sem az aminek lennie kéne. Ez bizony már görcsölés, szinte felszabadítóan hat, mikor véget ér a track. Ami ezután következik, az elég vegyes, egyes nótákon belül a minőség rendkívül ingadozó, ami ha jobban belegondolunk, nagy baj.

Meg kell tanulni visszavenni, a béna témákat egyszerűen kiszórni, kicsit ösztönösebben nyomni az egészet, hadd ne én magyarázzam el ezt. Vérzik a szívem, utálok csalódni. Az osztályzatot az előző munkáik fényében is adtam, még mindig 10-szer többet hallgatom, mint például az új Mortiis-t.

6/10

rtp