Egy sorom sem igaz.
Híre ment a városban, hogy november 17-én a kultiplexben trubadúr-show lesz. Azt meg ugye, mégsem lehet kihagyni. Sakk-matt. Mi tankkal mentünk. A lövész meg én kiszálltunk pisilni a Markusovszky téren. Jó volt.
De hatkor meg minek jöttünk ide meg? Még a belépőért se rinyál senki. Ülnek az emberek a bárban és isznak, bámészkodnak. Az udvaron rendezett kiscsopis-foglalkozás zajai szűrődnek be. Mayhem (European Legions) videót vetítenek. Senkit sem érdekel a dolog, akit mégis, az meg véletlenül épp egy kiválasztott; a színfalak mögé lát és felfedi előttünk az eddig rejtve maradt igazságokat: Maniac igazából Marilyn Manson, Blasphemer pedig egy buzi.
Vissza a folyosóra. Ujuj, miez. Freezing Moon. Felhúzom a Lugert és óvatosan belesek a terembe. Persze a hirtelenebb természetű vendégek feltépik mögöttem az ajtót és már rá is rontanak a gyanútlan zenészekre, akik kissé megszeppennek, de azért gyorsan kizavarnak mindenkit, majd elprüntyögik Csihar Attilával a Freezing Moont meg az Elizabeth Báthoryt. (Azt a két dalt, melyet joggal nevezhetnék a szubterra szubkultúra míves-veretes vesekövének és betonalapjának, ha tudnék ilyen hülye, és ezeknél magasztosabb szavakat. ((Mellesleg: én csak e cikk erejéig bújtam álcinikus-faszfejköntösbe, valójában kisgyerek korom óta Dissection fanatikus vagyok és egy lábujjamat (kettőt) odaadtam volna azért, hogy akkor nézhessem és hallgathassam őket; mindegy.))
A merchandise felelősök hordják belefelé szépen a pólókat, cédéket és előre dedikált posztereket tonnaszám, és rögzítik azokat biztonságosan az asztallapra svéd ipar remekével, az "eltépős" szigetelőszalaggal, mikorra a portékák mögül már ki sem látszanak, egy tekercs vécépapírt helyeznek az egész tetejére, megfigyelőnek.
Jé, itt a bácsi, biztosan élvezi a frissen kapott szabadságot, járkál fel s alá, nézi, hogy halad a táborverés; a latrina már kész, - rendben. Jon Nödvteidt, az együttes hét év után nemrég börtönből szabadult frontembere, szellemi központja, legfőbb dalszerzője, gitárosa, énekese, innovációs szakembere és MLO-harcosa itt áll tőlem másfél méterre, ver a szívem, az ám! MLO harcosnak MLO mellény. Logikus. Death Squad, meg minden - korrekt. Szépen megnőtt, megerősödött. Jól táplálják a börtönöncöket odaát. Tisztelgek, bemutatkozom és megkérem, hogy szignálja a menlevelemet. Készségesen megteszi, még vissza is kérdez, hogy a hátoldalra írjon-e, vagy ne-e. Láthatóan élvezi, hogy végre felismerte valaki, vagy legalábbis meg merte szólítani. Tomas Asklund, az új dobos is előkerül, aláír még gyorsan párszáz posztert. Jár a keze mint a rokka, letyepetye-lepetye.
Az este további részében enyhébb-intenzívebb szenvedés, unalom- és éhség-marások szórakoztatnak bennünket (bár hozzáteszem, a Kultiplexben adnak még túrógombócot is). A kevésbé fanatikus hadosztály tíz körül érkezik. Jon újra előkerül és Orbán Viktorként szívja magába az őt körülrajongó emberek szeretetét, ismerkedik hirtelen kitágult térrel. Egyesek iparosokká válnak, hordják az angolul nem beszélő, illetve félénkebb zeneértők aláíratandó tárgyait, jobb híján cigis dobozt, karszalagot, érettségi-bizonyítványt, intimbetétet. Jonnál úgy látszik, (újabban) sosem telik be a pohár, ő az fajta mizantróp aki szívesen hagyja, hogy az emberek kedvükre szagolgassák, bökdössék, nyalogassák. Készségesen válaszolgat az ostoba és kevésbé ostoba kérdésekre. (Gondoltam rá, hogy férfiember létemre megkérdezzem, nem feküdne-e le velem; kivácsni lettem volna, megér-e az önbecsülése még néhány év börtönt - igazán nem szép tőlem.) Egy pár mondat erejéig velünk is szóba áll, sok apróságot tudunk meg róla, az új szám sikertelenségét célzó megjegyzéseinkre sem ránt fegyvert, hanem higgadtan, magabiztosan ragtapaszt nyom a homlokunkra.
"Ez az új dal (ami a nemrég megjelent Maha Kali EP-n található) meg sem közelíti a régieket" - dobja fel végül a lövész. "Nem csinálhatunk másolatokat, amit már kiadtunk, nem adhatjuk ki mégegyszer. Mi azt írjuk a dalokba, ami jön, nem gondolkodunk rajtuk". Hát nem tudom. Mit mondjon az ember. Azt persze elfelejtem megkérdezni, hogy mit jelent az első albumuk címe, a Somberlain. Elszalasztottam a lehetőséget, mostmár sosem tudom meg, hacsak. Finoman rákérdeztünk, hogy mikor kezdenek már, és mikor azt kaptuk válaszul, hogy másfél óra múlva, visszamásztunk a tankba, elgurultunk egy éjjelnappaliba és jól bevacsoráltunk, ami miatt le is késtük a svéd előzenekart, a Wataint, pedig a végefelé volt tűzfújás, cigánykerék, máglyahalál meg minden. Na, végre hogy megnyugszotok, vonuljatok le, köszönöm. (Már bocsánat, biztos remek volt.)
Színpadkép. Ilyen ellenszenvesen felállított dobfelszerelést még sosem láttam. Az egész, mint valami sűrű, magas fenyőerdő növi körül a zenészt, a tamok, cinek szinte mind függőlegesen; a mikrofonokból jólfejlett, húsos kábelkígyók tömör fonata kúszik be a keverőbe. A dobszék mögött egy laptop vigyázza Tomas álmát, azon állítgatja a hangszíneket... cseles ember. Amúgy Marshall-ládák amíg a szem ellát, meg rádiólokátorok, pedalak, egy bölcsi romjai, rövid lövészárok a fronton.("Szkinhedzenekar!" - mit ad isten, az első sorban is kiválasztottak állnak, ha ez így megy tovább, reggelre mindent megtudok a világról.)
Intro. At the Fathomless Depths. A zenészek szép lassan elfoglalják a színpadot. Nyitás: Black Horinzons. Körülbelül egy fél perc után ismerem fel a dalt, a dallamból ugyanis semmit sem hallok, mert előreverekedtem magam az első sorba, hogy felkenődhessek a kontrol-hangfalakra. Úgy, könyököt a bordáim közé, kérek még. Hajat a szemembe, még. Bácsi, te meg lépjél rá a kézfejemre, köszönöm. Az a baj, hogy Sethlansban nem lehet csalódni: számomra ő, az Aborym százötven centis, negyven kilós, abszolút szőrtelen, szótlan gitárosa testesíti meg a black metal igazi erejét, fanatizáló hatását. Görcsbe rándult álkapoccsal, gépies precizitással játssza a témákat; látni, ahogy szervezete energiával telítődik, lénye kiteljesedik, feje fölött halvány dicsfény jelenik meg. Nem vicc, mindenki láthatta.
Az első pár dalt mind a Somberlain lemezről való. Számítógép ide vagy oda (csak feltételezem, hogy a dobbal van összeköttetésben, lehet hogy Tomas gyerekpornó oldalakat nézeget a számok közti szünetekben), a Frozent bevezető jellegzetes pergetés, meg általánosságban a dobtémák azért csak nem szól úgy, mint a korábbi koncertfelvételen (Live Legacy). Negyedikként hangzik el az együttes torz újszülöttje, a Maha Kali. Állítólag ekkor volt a legkevesebb mozgolódás a teremben, nem tudom, így volt-e, és ha igen, mit szűrtek le ebből Jonék. A továbbiakban sorra hallhatjuk a Storm of the Light’s Bane klasszikusait, köztük a frontember kedvencét, a Where Dead Angels Liejöt, és mindannyiunk kedvencét, a Thorns of Crimson Deathszet. A gyönyörűszép Gibson szólógitár olyan könnyedén játszik a gazdáján, hogy rossz nézni; a leg elképzelhetetlenebb pózokban is kiénekli magából a dallamokat, hol az ég felé emeltette magát szólók közben, hol az épp kézen álló, spárgázó vagy tigrisbukfencező Jon helyett dübörgi (dübörögi?) a riffeket.
Valószínűleg csak én vagyok ilyen maradi, de valahogy számomra a Dissection dalok többségének hangulatától teljesen elüt Jon ököllóbálós höjjhöjjözése (régen nem csinált ilyesmit, bár tény, hogy régen nem is volt másfél méter átmérőjű felkarja), ami azért elég gyakran előfordul, a következő módon:
Were in the march of profanity - Höjj!
The darkest breed, again well rise - Höjj!
Forth against the flocks of the weak - Höjj!
Well approach a land forlorn!
A Mayhem régi-új énekese a színpadra lép, néhányan kéjesen felvisítanak, egyébként meg mindenki beszarik, még a koncertre véletlenül sodródott, a zene iránti fogékonyság teljes hiányának dísztelen pajzsával felvértezett sztónerek is (uh). Attila jellegzetes mozdulatai, az egész műfajt meghatározó stílusa, recsegő-böfögő, mosogépben kopogó féltéglára emlékeztető hangja mindenkit hamar mennyeknek országába repít. Elizabeth Báthory, végre, itt a Countess! Szóval az eddigi, tökéletesen megkomponált Nödtveidt életmű ide vagy oda, azért vannak az emberi alkotás történetének talán még maradandóbb, örökérvényű művei, mégha ezek a maguk egyszerűségével, nyersességével kissé olyannak tűnnek is, mint az úri fiúk között a mezítlábas parasztgyerek. A harmadik témánál - You’re also sacrificed / you give your blood / because she must / have a bath / Welcome my youth / satöbbi - bevallom, én is nyomjtam a naciba egy szolid kis barnakábel csonkot. A következő megálló a Freezing Moon. Nem szükséges hozzá a kommentárom, talán csak annyi, hogy kár, hogy Jon átírta a szólót, igazán nem kellett volna.
A mikrofon mögé visszatérő frontember felkonferálja a következő dalt, hosszú másodpercek telnek el, de a közönség még mindig nem tud felocsúdni a régi dalok okozta sokkból-révületből. Többekben megfogalmazódik a kérdés Attila eltűnése után, hogy ez meg ki, aki most itt üvöltözik megint? Sajnos a főboncnokúr egykori mély, mindent átható hörgését a börtönben töltött legszebb férfiévek közepes death metal károgássá morzsolták. Levonulás, visszatapsolás, végül az első album címadója: a szomberlény. Ehhez a dalhoz még zsenge gyerekkoromonban az esetleges majdani koncerten keserves sírást terveztem, de most sajnos nem volt már megfelelő a hangulat, az egészből hiányzott az egykori varázs, meg aztán a Maha Kalit sem tudom egykönnyen megbocsátani.
Szép foglalkozás azért, szétspriccelni a világban az antikozmikus metált, de nem bízom abban, hogy sikerül nekik a szükségesnek látszó második újjászületés.
(Állítólag korahajnalban még volt a zenészeknek egy kisebb összetűzése valami részeg parasztokkal; szerintem kár ezért, tényleg.)
kalman
A képeket Havancsák Gyula készítette.
kapcsolódó cikkek:
lemezkritika: Dissection - Maha Kali (single)
