A Bethlehem az underground mélyebb, rejtettebb régióinak egyik izgalmas zenekara. Szélsőségesen durva black metalként skatulyázhatnám az első három nagylemezükön (egyéb kiadványaikba most nem mennék bele) hallható zenét, és ezzel nem azt akarom mondani, hogy még a Marduknál is kitartóbban és unalmasabban daráltak, (sokan szeretik ugyanis a szélsőséges és a durva szavakat így értelmezni) hanem tényleg vad és őrült zenét csináltak. Éles kontrasztok, depresszív akkordbontogatós részek és hisztérikus kirobbanások jellemezték őket, valószínűleg ezen eszközök némelyikének megléte miatt, és fentebbi félreértések elkerülése végett nevezték magukat „dark metalnak”.

Ennek az iránynak egy Jürgen Bartsch basszusgitáros/zenekarvezető körül lezajlott teljes tagságcsere, és a dupla Schatten aus der Alexander Welt album vetett végett. A változás minden zenekar esetében elkerülhetetlen, és ha nem műfaji, akkor minőségbeli lesz a különbség. Ezzel nem is volna tehát gond, a black metaltól eltávolodott, Bartsch groteszk gyermekkori álomvilágában játszódó lemez több alkalommal is lúdbőrözős élményben részesített, noha hossza, és hangjáték („hörspiel”) elemei nem teszik egy igazi "hifiből kirobbanthatatlan" anyaggá.

Pont ezektől a befogadási nehézségeket okozó tényezőktől szabadult meg az új lemez, de a hatás mégsem eufórikus. Stílusilag követi elődjét a Mein Weg is, tehát a black metal helyére érkezett modern, tisztán megszólaló riffelés és a dallamos, képzett énekhang dominál. A gond az, hogy egyszerűen nem voltak képesek kellő mennyiségű igazán emlékezetes témát hozni. Már az előző lemeznél is feltűnt egy-két meglepő Type O Negative nyúlás, de akkor ez inkább valamiféle utalásnak tűnt, mintsem hiánypótló kényszermegoldásnak. Azt hiszem, ott a nagyszabású koncepció elterelhette a hallgató figyelmét az alapvető problémákról, de itt, ahol nincs paraván, ami mögé el lehetne bújni, elénk tárul pőre valóság. Lapos, elhúzott-nyúzott szenvelgések és a korábbi kisugárzás hiánya - ezek a Mein Weg legfőbb hibái. Vannak persze kiemelkedő mozzanatok, ahol kijön az ismerős Bethlehem íz, a Knochenkorn azzal az idegtépő, kaparászó zajjal például nagyon eltalált, és nincs is egyedül, de cserébe előfordulnak katasztrofálisan hatásvadász szörnyűségek is. A Felbel Fittich című szám például a Metallica – Nothing Else Mattersre épül, több szempontból is nagyon rossz húzás, az eredeti is elég csöpögős, Hetfield markáns éneke és (mára elveszett) dalszerzői zsenialitása menti meg az e-moll akkord (a gitáron létező legegyszerűbb hangzat) bontogatását, itt persze ezek hiányoznak. Amúgy az ének nem rossz, német nyelv ugyan nem a Rammstein találmánya, (hanem a Laibaché…) de az itt hallható alkalmazása azért legalábbis párhuzamokat mindenképp mutat a népszerű bandáéval. Főleg arra gondolok, hogy mindketten szándékosan kihasználják a nyelv sajátos szépségét (azok a bizonyos R-rek), és elvitathatatlan kifejezőerejét, a Bethlehem énekesének szélesebb hangterjedelme és tisztábban ható artikulációja viszont különbséget jelent. (Énektudását megvillantja a jelöletlen bónuszdal Frank Sinatra feldolgozásban (My Way) is, ami szerintem amúgy poénnak szar, ha pedig komolyan gondolják, akkor még rosszabb. Azért, mert valami váratlan és szokatlan, még nem biztos, hogy érdekes és jópofa is lesz.)


Ha valaki kicsit terrorizálta magát az utóbbi években az „alternatív” német zenei tévékkel, vagy német metal kiadók termékmintáival, akkor észreveheti, hogy az általam érzékelt változások egy olyan irányba mutatnak, melyek eléggé egybeesnek az általános trendekkel. Bartsch hiába védekezik gúnyosan azzal, hogy a rajongók nem képesek elfogadni, hogy elfordult a black metaltól, ez az egész nagyon úgy tűnik, legyen bár tudatos, vagy ösztönös, mint egy elmozdulás a főáramba. Nem eladásokról beszélek, nem arról, hogy ez anyagi célzattal történt, mert anyagilag nézve a Bethlehem nyilvánvalóan underground fog maradni, az ellentét nem underground és mainstream között feszül, hanem egyéniség és tucat között. Ez az egész főleg azért szomorú, mert Németországban a Bethlehem jelentette a kevés igazán egyéni banda egyikét.

7/10

a ’ ördög