Egy kritikát biztos nem illik annak bevallásával kezdeni, hogy egy lassan 20 éve létező és ’94 óta kiadványokat megjelentető együttest nagyjából csak egy éve fedeztem fel magamnak. Főleg akkor nem, ha ez az együttes a Silver Jews. Hiányosságomnak biztos megvan az oka, mondjuk saját magam, bár foghatjuk arra, hogy rettenetesen sokáig nem koncerteztek, és az ambíciót leginkább túlzott mértékű droghasználatra cserélték, ráadásul az énekes David Berman négy nagylemez és egy hosszú depressziós időszak után máris megpróbált legendává válni. Az utóbbi még hírértékkel is bírhatott volna, de nem bírt, legalábbis még ez sem jutott el hozzám, és hát ezúttal mégiscsak gyanús. Szóval a Silver Jews létezett is, meg nem is, azzal együtt, hogy bár nem túl sietősen, mégis kiváló lemezeket adtak ki az évek során.

Ha már eddig sem hagytam figyelmen kívül a magánéleti vonulatot, akkor most már fölösleges is lenne. Nem mondanám, hogy ezen interjú után meg vagyok győződve Berman elméjének épségéről, de a lemezt végighallgatva azért ki lehet jelenteni, hogy a korábban komor arcon legfeljebb csak keserű grimasz helyett, ha nem is vigyor, de most mindenképpen valami mosolyféle ül, és nem abból az őrült, hanem a nyugodt, néhol a pillanatban elkényelmesedő, máshol a jövőbe bizalommal tekintő fajtából.

Ezt leszámítva maradt az, ami régen volt: rádiótól, zenegéptől és fejhallgatótól sem idegen, az alternatív country és a klasszikus amerikai rockzene kellemes és tulajdonképpen meglepetésektől mentes, de semmi esetre sem unalmas keveréke, amiből mindig sikerül emlékezetes és megkérdőjelezhetetlenül slágeres dalokat írni. És csinálja ezt két ember, pontosabban férj és feleség, hiába a(z) (eddig) közreműködő zenészek hosszú sora. Cassie Berman egyébként mindig is jelen volt basszusgitárosként, sőt vokalistaként is, de igazán meghatározóvá csak most vált; sokak szerint túlságosan is. Képzetlen hangja néhol egy glitch-hez hasonlóan első hallásra furcsa, talán idegesítően elüt minden mástól, másodszorra viszont már hiányozna, ha nem lenne ott.

És már csak azért sem lenne igazságos túl szigorúan ítélkezni a feleségről, mert hozzá hasonlóan a férj sem tud igazán énekelni, bár meg kell hagyni, ő azért szépen dörmög. Elmarasztalni viszont őt sem érdemes emiatt, főleg azért, mivel - mint mindig – most is leginkább mesélőként funkcionál. Elő lehetne rángatni az önigazoló és -nyugtató féligazságot, miszerint nem kell ahhoz érteni a szöveget - már ahol van, úgy egyébként is, meg értelme is -, hogy teljes mértékben élvezhessük a dalokat. Csakhogy most sem/nem lenne igazunk. Persze ezek nélkül sem értelmezhetetlen, sőt, de ha már valaki végre ügyesen ír, akkor érdemes egy kicsit jobban odafigyelni. Szóval leginkább úgy hangzik, mintha ülne mellettünk Berman, közben mesélné nekünk történeteit, a háttérben meg egy zenekar játszaná a dalokat. Aztán hirtelen arra leszünk figyelmesek, hogy a kettő harmonizál egymással, ami lehet színpadra vitt őszinteség, vagy őszinteségbe bugyolált színpadiasság, esetleg klasszikus értelemben vett sztorikkal lazított vallomások, de végül is mindegy, jó hallani és hallgatni is őket.

A We Could Be Looking for the Same Thing ellenállhatatlan egyszerűsége és magától értetődő naivsága már jó párszor elégedett és elismerő mélázásra késztetett, na meg arra hogy a megjelenés óta íródott fanyalgó kritikák előtt továbbra is értetlenül álljak. Magabiztos, de nem nagyképű, kisujjból kirázott, de nem hanyag munka ez arról (mindenféle szájbarágás nélkül), hogy mégis megéri várni valami jóra vagy jobbra, ami ha nem is tart örökké, akkor sem reménytelen. Ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy még Bermanéknek is sikerült.

 

9/10

csoo