Ha valaki azt mondja nekem pár héttel ezelőtt, hogy az év legkellemesebb meglepetését egy, a metálra újabban roppant nyitott indie média által szarrá hypeolt Hydra Head-zenekar szolgáltatja, bizonyosan hosszas magyarázásba kezdek arról, hogy de hát ezeknek a Pelican eggyel ezelőtti lemeze óta nem volt említésre érdemes kiadványuk, és nekem ráadásul az sem tetszett igazán. Mint ahogy semelyik másik bandájuk semelyik másik lemeze – itt most a tényleg jó bandák Hydra Head által gondozott demóira, split cédéire és újrakiadásaira nem gondolok. 

A Torche ráadásul nem is új banda. Igaz, eddig nem hallottam őket, de utólag meghallgatva bemutatkozó lemezüket egy az átlagosnál jobb, de izgalmasnak igazán nem tűnő, a jelenlegi indie-metal trendjeinek megfelelő, középtempósra gyorsított, Neurosis-lében pácolt doom-sludge formáció képe sejlik fel. Ebből a körből keveseknek sikerült csak kitörnie, így az említett Pelicannak is színes, szenti-/instrumentális, vagy a Mastodonnak a maga lényegre törő, a dalformátumot újra felfedező képletével.



A Meanderthal kvázi intrója, az instrumentális Triumph of Venus utóbbi zenekar újabb, progresszív jellegű törekvéseit idézi fogyasztóbarát gitár-virgáival. Gyorsan véget ér, és szinte megakadás nélkül adja át a helyét a másik említett formációt idéző, élettel telt, doom alapú, de vidám és fogós témáknak. Ez a dal a Grenades, amelyben a zenekar és a hallgató közötti viszony sorsát meghatározó, kulcsfontosságú énekkel is találkozunk. Mondhatnám bátorítólag, hogy van némi Jesu-s jelleg benne, de az az igazság, hogy ennél jóval kommerszebb a Torche. Pop/diszkó-doom, emo/kalipunk-sludge – ezeket a skatulyákat mind jogosnak lehet nevezni, ahogy azt sem én fogom mindenáron megcáfolni, ha valaki a Blink 182-t akarja felemlegetni. Kőkemény törzsolvasó legyen a talpán, aki innen tovább olvassa a cikket, de hadd hulljon a férgese. Elmondom, én már a Killswitch Engage érzelmes (nyálas) énektémáitól is kibuktam anno, itt, talán az egy szem Across the Shieldet leszámítva sehol nem zavar. Bajban vagyok az indoklással, inkább a zenéről beszélnék, az ugyanis biztos, hogy a Torche rájött, milyen hosszúságú dalokat szabad és kell sludge-ban írni (1-3 perc) ahhoz, hogy ne fárasszon le a témákban és a hangzásban rejlő hatalmas energiák felszabadulása. Egy másik Hydra Head-banda, a Converge-közeli Cave In, amit gyakran emlegetnek a Torche-csal párhuzamban, pontosan itt bukik el. A Meanderthalnak viszont még a szavatossága is rendben van, bár voltak kételyeim ezügyben, de az anyag még a tizedik alkalom után is hallgattatja magát.

Azt tudjuk most már, "technikailag" hogyan működik a Torche, de mivel nem egy porszívóról, vagy turmixgépről van szó, ahhoz, hogy lássuk, miért jó, hasonlatok kellenek: a természeti képek adják magukat, úgy, mint áradat, tenger, hegyek, de a Torche nem magányos természetimádó zene, így az ezekhez kapcsolódó sportok is adják magukat. Mondhatni, deszkás punk, csak nem gör-, hanem hó- (egy lavinával a nyakunkban), vagy akár szörfdeszkás (egy kisebb cunamit lovagolva). A kulcsszó az energia, az életerő. Ahogy a Triumph of Venus után megállás nélkül következik a Grenades, azt úgy követi a Pirana, és ez így megy végig a teljes lemezhosszon – 36 percen – keresztül. Ha zeneileg nem is jelent párhuzamot, de ide kívánkozik a Queens of the Stone Age magnum opusának címe, a Songs for the Deaf-é. Pont ahogy ott, úgy itt sincs magakadás az albumon átívelő lendület tekintetében, egészen az utolsó előtti Amnesiáig, ami konvencionális doom/sludge témákból építkezve jut lassan (hat perc alatt) egyre magasabbra, itt tehát hegymászásról van szó, hogy aztán a lemez a címadó Meanderthallal egy hegyi barlangban érjen véget, ahol, miután a hegycsúcson megvilágosodtunk, megtaláljuk az emberi lét gyökerét, a kezdőpontot.



Mindez persze az én egyéni értelmezésem egészen biztosan baromság, és teljesen más dolgok járhattak a készítők fejében, legalábbis sem a borító, sem a plüssjelmezek nem túlzottan sportosak, de ez sem fontos. Az viszont az, hogy ennyi extrém-metal köntösbe öltöztetett slágerrel (itt kiemelem a Healer címűt, amely talán a legütősebb mind közül) én már nagyon rég nem találkoztam, úgyhogy ezennel megünneplem a kommersz metálzene feltámadását. És most az egyszer piszkosul szerencsések vagyunk, mert a lemez vélt mondanivalójának megfelelően nem csak otthonülős ünneplést kell rendezni: pár hét múlva élőben láthatjuk az év egyik csúcslemezét elkészítő Torche-ot.

9/10

a’ördög

myspace.com/torche