Mikor 2006-ban megjelent a Ballad of the Broken Seas, mindenki elkezdett össze-vissza marhaságokat beszélni arról, hogy a szépség és a szörnyeteg, a „twee pop”-királylány és a grunge/blues/rock-rém egymással kollaborál, különös párost alkotva. Aztán az első hiszti után hirtelen alapvetéssé vált a lemez, és már szinte senkit nem érdekelt, hogy ez a döngő hangú ürge korábban a Screaming Trees-ben vagy a Queens of the Stone Age-ben üvöltött, míg a kollegina Scooby Doo-s életérzésű Belle & Sebastianben vagy éppen a számára önmegvalósító The Gentle Waves-ben dalolt és csellózott. A szövegeket író Campbell az előző anyagon az ellentéteket (feminin-maszkulin, világos-sötét, blabla) akarta hangsúlyozni, ezt akkor párbeszédszerűen, felváltva énekelve valósították meg Lanegannel (de azért kevésbé vagányan, mint ahogy Debbie Harry meg Iggy Pop). Aztán épphogy elértünk a végefőcímhez, már láttuk is, hogy folytatása következik.
És most itt is az új lemez, aminek kapcsán az előzőhöz hasonlóan el lehet mondani, hogy a páros hallhatóan szereti Tom Waits-et, Leonard Cohen-t és még Bob Dylan-t is (ki nem?), valamint azt, hogy maradt a folk/blues stílus, vagy akár mondhatjuk úgy is: az akusztikus zenei kísérettel előadott duett. Emellett az anyag összességében sokkal csendesebb, nyugodtabb lett, mint a korábbi, ráadásul ezen még talán a ballada is több. Nehéz ügy.
A beszélgetőtárs szerepe helyett ezúttal inkább csak a háttérvokálosét szánta magának Campbell: itt-ott ugyan feltűnik, de azt nem mondhatnánk, hogy állandóan jelen van, többnyire csak csendben követi magas, fátyolkás hangján Lanegant, kb. úgy mint Trent Reznor az utóbbi időben meglehetősen irritálóvá vált Tori Amost az Under The Pink-en szereplő „duettben”, a Past The Mission-ben. Ettől még nyilván nem szöknek könnyek az ember szemébe, de azért a szentimentális skót hölgy egyedül is simán képes elvinni egy számot a hátán, például a Gentle Waves-es Falling From Grace-t, vagy itt most a Shot Gun Blues-t, ami mellesleg az egyik legjobb szám a korongon, tehát nem biztos, hogy ez a fajta kamuflázs a legkifizetődőbb taktika.
Többé-kevésbé az új album is hozza azt az útszéli motelszoba érzést, amit az előző (legjobban talán a The Flame That Burns), néha külön bónuszokkal, mint például a Seafaring Song harmonikafutama, a Something to Believe füttyszólója vagy a Black Burnert befejező zongorajáték és ugyanitt a kórus. Utóbbi ugyan egy az egyben Soulsavers, de az meg baromi jó, tehát nem gond, hogy Lanegan lenyúlta magát, mert legalább ügyesen tette. A Come On Over (Turn Me On) meg egy zseniális és izgalmas blues, ami ilyesformán totális paradoxonnak tűnhet, és tessék, ha egyszer mégis. Tökéletesen működik a dolog, kellemesen érzelmes, néha már szinte túlcsordulásig is, de mégsem lesz érzelgős sehol, pont annyira nem, ahogy Nick Cave és PJ Harvey Henry Lee-je sem, amit felhozni már szinte fájóan közhelyes, de a videóját végignézni ennél körülbelül ötször nagyobb önkínzás. Egymagában annyira nem állja meg a helyét, mint idősebb testvére, de az biztos, hogy minden szerencsés ördögnek, aki meghallgatja, legalább egy vidám vasárnapja lesz tőle.
8/10
kk
