A Mastodon régiúj lemeze, beismerjük, már nem túlzottan aktuális, diabolikus magazinunk mégis kísérletet tesz arra, hogy egy recenzió erejéig belekapaszkodjon a tovanyargaló őselefánt farkába.
Határozott, erőteljes mozdulatokkal, kezdő mahoutként aztán tereljük eme többtonnás gigászt cd-lejátszó készülékünk vékony résébe, majd szűk negyvenhét percig igyekezzünk is odabenn tartani.
Hadd szóljak pár szót a banda korábbi tevékenységéről: anno a Today is the Dayből kivált Brann Dailor és Bill Kelliher többek közt zenekaralapítási szándékkal is utazott Atlantába, ott pedig kisvártatva rá is találtak későbbi, mastodonbeli társaikra, Troy Sandersre és Brent Hinesra. A megalakult produkció életképességét, termékenységét kitűnően jellemzi, hogy örömteli összeborulásuk után már néhány hónappal egy demo-anyag felvételére került sor. A debütálásra azonban többet kellett várni, a Lifesblood EP 2001-es keltezésű. Szűk egy év múlva követte őt Remission címmel az első komplett Mastodon anyag. Két esztendő múltán immáron kezünkben tarthatjuk a folytatást. Az elhamarkodottnak semmiképp sem nevezhető munka ürügyeként felhozható, hogy zenekar a kezdetektől fogva intenzíven koncertezik, ahogy teszi ezt mostanság is.
A korong címében szereplő leviatán Moby Dickre, a híres fehér bálnára utal, aki valójában ámbráscet és nem bálna, mert. A közérthetőség és középszerűség kedvéért mégis maradjunk a bálna megnevezésnél. A legendás monstrum egyébként Herman Melville tollából született, hasoncímű regényének (Moby Dick, a fehér bálna) szimbolikus alakja. A mű főszereplőjének, Ahabnek, a fanatikus kapitánynak a célja a cet elpusztítása, aki a hajós előző útján leharapta annak fél lábát. Ahab mindent kockára tesz terve megvalósításának érdekében, hajóját, legénységét sem kíméli. Kettejük összecsapásáról szól Melville könyve, s így a lemez is.
A hangerőt szíveskedjenek feltekerni: a Mastodon változatos elemekből összegyúrt muzsikájában fontos szerep jut a mély hangoknak- az elegy óceáni feneketlensége, szilaj ősereje így bomlik ki a maga teljességében. A változatos összetevők színes összképet ígérnek- a Leviathan énektémái sokkal izgalmasabbak, mint elődjéé voltak, így az emiatt fanyalgók számára is kiköszörülték a csorbát.
A csapat két vokalistával dolgozik (koncerten hármat vetnek be), ezt maximális mértékben ki is használják. Emellett Brann Dailor dobverősbácsi teljesítménye mellett sem mehetek el szótlanul. Halk imát mormolok fogaim közt a faszi lelki üdvéért.
A borító Paul Romano festménye, akinek a Remission agonizáló lova is köszönhető. A lemezen vendégek is akadnak, mégpedig Neil Fallon (aus Clutch) és Scott Kelly (aus Neurosis) a Blood and Thunder, illetve az Aqua Dementia tételekben.
Számomra a Mastodon azok közé a zenekarok közé tartozik, akikben nem lehet csalódni, ezzel együtt azonban mindig képesek újat alkotni. Talán kétésfél lemez távlatából merészség ilyet állítani, ám remélem a jövő őket és legfőképp engem fog igazolni. A Mastodon zenéje kategorizálhatatlan, így (apró általánosítással élve) ők is magukban hordozzák a tehetség felbecsülhetetlen értékű gyémántszilánkjait, melyeket nem szégyellnek megcsillogtatni a Leviathanon sem.
A lemez jussa kilenc pötyi. Ennyit mindenképp megér, talán a tíz is jogos lehetne, de most szőrösszívű leszek.
9
haska
