A szuicid black metal vonulat az általunk még kissé túl is értékelt Make a Change… Kill Yourself felbukkanása óta egy darabig csak teljesen egy kaptafára készülő bandákat termelt ki, valamint még rosszabb, gótikus romantikába fulladó giccseket. A tavalyi év végén jött aztán az angol Lyrinx, és a műfaj trónját gyorsan magához is ragadta nem túlzottan egyedi, ámde magát annál inkább hallgattató, klasszis demójával (ami azóta már bakeliten is megjelent, nem véletlenül). Ez az egy üstökös még nem lett volna elég, hogy ezt a borzasztóan telített műfajt újra vizslatni kezdjük, de nem is volt rá szükség, a Total Negation, pontosabban a mögötte magányosan álló illető, Wiedergänger maga jelentkezett nálunk egy osztásért.
Ilyesmivel azonban sajnos nem áll módunkban szolgálni. A Life Lead by Sorrow, Not by Myself bemutatkozásnak jóval több, mint korrekt. Három dalból áll, összesen 22 perc hosszúságú, tehát nem is bántóan hosszúak a dalok, a szuicid jelleg pedig a témák szomorkás jellegéből fakad, a szerző egyáltalán nem a monotónia túlzásbavitelével próbálja öngyilkosságba hajszolni a hallgatókat. Sőt, egyenesen változatosságról beszélhetünk, legalábbis black metal szinten: a komor dallamokkal és középlassú meneteléssel indító, nyitó Consumed rövid váltás után nem csupán reménytelen sodrást kap egy begyorsulás formájában, hanem agresszívan kiönt, mint egy áradás, elragad, pusztít, helyreállítva azt a tézist, hogy a szuicid black metalnak azért igenis black metalnak kell lennie. (A bevezetésben említett M.A.C.K.Y.-féle bandák részben pont ezzel a finomodással, az áradás helyetti majdhogynem békés és kissé unalmas hömpölygéssel rontották el a dolgot.) A dalnak itt persze még nincs vége, de a dallamok és az ütemek enyhe formálódásainak köszönhetően mindvégig kitart a sötét energia.
A másodikként felcsendülő Mistake, ha lehet, még jobb is: bár egyetlen központi motívum köré íródott, de tényleg végig érezni a feszültség fokozatos lihegését, emelkedését. A befejező Dead Day a leginkább reményvesztett témákat sűríti egybe, és a direkt agresszió itt van a legkevésbé jelen. Puhánynak azonban ez sem tűnik, Wiedergänger hiába kezdő, hallhatóan van tehetsége mind a dinamika, mind az érzelmek fokozásához. Vokálja mellesleg egy nagyon fontos fokkal tűrhetőbb, mint a Burzum korai lemezein hallható visítozás, bár egyértelműen onnan eredeztethető.
A demó hangzás tekintetében is megállja a helyét, épp annyira nyers, hogy ne legyen műanyag, épp annyira vastag, hogy ne legyen pléh. Az egész produkció ellen „csak” annyi szól, hogy túlságosan sok új dolgot itt nem hallhatunk, sőt, még keveset sem. De akit ez zavar, nyilván már rég befejezte a cikk olvasását, már ha ugyan egyáltalán elkezdte, szóval, tessék szépen megrendelni az írott cd-t. Persze meg is lehet várni egy újrakiadást, mert az, hogy ebből is lesz még bakelit is, az egészen biztos.
8.5*/10
a’ ördög
*és ha ez 8.5, akkor a M.A.C.K.Y. bemutatkozása 7.5-8 pont körül helyezhető el.
