„This is heavy metal” - jellemezte tömören JB, a Grand Magus frontembere új albumának egyik dalát egy interjúban. E helyütt venném át a szót és a bátorságot, hogy kijelentsem: majdnem igaz ez az egész lemezre is. Ezzel a kijelentéssel meg is nehezítem a dolgomat rendesen: el kell magyaráznom, hogy miért jó 2008-ban egy közel vegytiszta heavy metal lemez, amely műfajt sikerült közel teljesen lejáratni. Előrebocsátom: a majdnem és a közel szavakba fogok kapaszkodni, mint Münchausen báró a saját hajába.
Instálom, keresgéljük a megoldást az előzmények között is. Sokáig nem fogjuk megtalálni, ha elölről kezdjük, korábban ugyanis nem csattogtak pallosok a trió lemezein. Láthatjuk ezt már pusztán a kiadó nevéből is: Lee Dorian Cathedral-énekes Rise Above-jánál ugyanis kizárólag remekül álcázott Black Sabbath tribute-bandák szerepeltek, ide sorolhattuk bizony a Grand Magust is. Nem segít a tisztánlátásban az sem, hogy a zenekar sokáig tűnt Janne "JB" Christoffersson frontember hányatott sorsú zabigyerekének, amit azokkal a riffekkel tart el, amiket nem tud főzenekara, a Spiritual Beggars számára dallá gyúrni. Az előző, antikolt hangzású Wolf's Returnön aztán már voltak előjelei annak, hogy hova tart a banda, de most lett igazán világos, hogy már nem a mocsárcsapolások, hanem a katedrálisépítések ideális háttérzenéjét játssza a Grand Magus.
Ezekből pedig kétfajtát ismerünk: az egyik a tragikomikusan felgyorsított és neoklasszikus ornamentikával felcicomázott heavy metal, ami tévesen power metalként él a köztudatban. A másik kaszt az, amikor deklaráltan poénra veszi magát a zenekar, de a komolytalanság közepette azért sikerül remek zenét írniuk. Az olyan manowari számcímek, mint a Like the Oar Strikes the Water, vagy a Silver Into Steel, még nem visznek közelebb az igazsághoz, de ne is e két szekértábor körül kutakodjunk. Felejtsük el a devalválódott power metalt, vegyük be másfél öltéssel a 3 Inches Of Blood vigyorát, és akkor kapjuk meg az Iron Willt. Vagy játszadozzunk el a gondolattal: ha a Candlemass belassított heavy metal, akkor milyen lesz az, amikor kicsit felgyorsítjuk Leif Edlingék zenéjét? Na ugye.
Mellesleg a fenti bekezdésben kipécézett két számmal le is írható szinte az egész lemez. Előbbiben egy mandolinos dallamocska válik vállról indítható metalriffé, ami egy nagyívű refrénnek dúcol alá. A Silver Into Steel pedig nagyjából a Black Sabbath Heaven and Helljének dramaturgiáját alkalmazva és mindenféle pátoszt kerülve lesz monumentális. A Fear Is The Key az a nóta, ahol a legjobb oldalát mutatja a letisztult és tömény hangzás: a felszabadultan megtrioláztatott riff nem lesz tolakodó, a pofátlanul egyszerű alaptéma – amely akár Spiritual Beggars is lehetne - pedig valóban erőteljes lesz, és nem primitív.
Mindehhez az ének olyan, mintha Ian Gillan megpróbálná Lemmyt utánozni. A legszebb az egészben, hogy JB pontosan tudja, meddig eresztheti ki a hangját, és ha elmegy a maximumig, azt csak addig teszi, amíg a nóta egyben marad. Ne várjon tehát senki sikolyokat, meg balladákba való modorosságot, ahogy unalmas virgákat, nyakló nélküli galoppot és eszetlen kétlábdobot se. Ehhez a zenei egységhez pedig megsüvegelendő naivitás is párosul: 30 évvel a Breaking The Law után a Grand Magus képes refrénbe foglalni azt, hogy The Wolf will rise/The end of lies/Corruption dies/Free forever. Ezért nem is lesz röhejes az, hogy a trió fényes nappal is szegeccsel vert bőre bújva lép színpadra, fotóikon pedig előszeretettel pózolnak felvarrókkal fércelt farmermellényben.
Ha egyszer valaha sikeresek lesznek (ezen a szinten sikernek vegyük mondjuk azt, hogy egyetlen egyszer este 6 után játszanak majd Wackenben), akkor az annak lesz majd köszönhető, hogy most magasról szarnak arra, hogy a zenéjüknek nincs kialakult bázisa. A fémzabálóknak kicsit sok itt a bakelit, a füstevőknek meg nagyon magas a lemez fémtartalma. Javaslom, erre meg mi szarjunk magasról és akkor talán még találkozunk is majd egyszer azon a fél hetes wackeni koncerten.
9/10
Nubain
