Fear the Return! Hangzott a Dissection újjáalakulásának reklámszlogenje, és én nem vettem komolyan, Jon Nödtveidt (mert hát ugye, lehet itt zenekarról beszélni, de nyilvánvaló hogy az egész róla szól) eddigi hibátlan munkássága garancia volt a minőségre. Egyedül a felvételek helyszíneként megjelölt Abyss stúdió zavart, a Nuclear Blast kiadó lemezgyárának futószalagjaként üzemelő intézmény falait túlzottan sok maradandó anyag nem hagyta el. Aztán jött a Maha Kali 50 másodperces, szabadon letölthető részlete, és vele együtt a nagy ijedtség.


Utálom az ilyen kis „ízelítőket”, semmi nem derül ki általában belőlük, de most mégis, a megdöbbentően élettelen hangzás, a korábbi gigászi dallamok silány foszlányaiként jellemezhető melódia-töredékek, és a közhelyes, ostoba heavy/power alaptémák lebénítottak. Most itt az egész kislemez, és sajnos nem történt csoda, nem hamisítvány, de még csak nem is demófelvétel volt a sample. A szívem szakad meg, hogy ezt kell írnom, de ez egy nagy nulla, egyszerűen érthetetlen, hogy az ember, akinek minden egyes dala egy végzetes dráma, önálló világgal bíró kompozíció volt, leállt most a Children of Bodom és a hasonló hitvány követők tömegének szintjére. Hiába van itt Sethlans az egyik legtehetségesebb aktuális black metal zenekarnak tekinthető Aborymból, ennek a dalnak a szerzésében nem hinném, hogy részt vett. Remélem, nem véletlenül tolták ki a teljes lemez megjelentetését jövő őszre, egy év alatt teljesen újra lehet írni egy lemezt, de én most már szkeptikus vagyok, 6 év börtön ide vagy oda, hallania kellett volna Jonnak, hogy ezek a témák komolytalanok. Visszatérve a dalra, van benne némi indiai nyelvű női ének is, a hindu mitologikus koncepció jegyében, de valahogy nem így képzelem el az apokalipszis istennőjének hangját, inkább a Mantra rajongók szívét melengetheti a Krishnás felvonulásokat idéző dallamocska. Ráadásul azt is meg kell jegyeznem, hogy az elkeserítően gyengén megszólaló gitárokkal szemben előtérbe helyezett torzított károgás nevetségesen hat, pedig régen, a vaskos sűrű zúzás mögül felsejlve volt valami emberfeletti, démoni jellege. Persze a szövegeknek sem mindegy, hogy milyen indulattal, milyen környezetben hangzanak el, a koncepció így bukó, kicsit a régi Dissection karikatúrjára emlékeztet az, amikor a vontatott, bágyadtan középtempós power riffekre rákerülnek az egyébként is kicsit klisés, romantikus-apokaliptikus, még némi erotikus felhangokkal is fűszerezett sorok, pl.: „dance for me, that the purity of your nakedness awekens me”, „kiss me with your bloody lips, drive me insane”, stb.

A lemezen szerepel még az Unhallowed című dal újrafelvett változata is, amely eredetileg a Storm of the Light’s Bane címet viselő második albumon szerepelt. Amellett, hogy semmi értelme nem volt ide is feltenni, egy dolgot mégis bizonyít, mégpedig azt, hogy (bár az eredeti hangzás jobban illett hozzá) elsősorban nem azért szól bénán Maha Kali, mert rosszul vették fel, hanem mert rosszul van megírva.

Így múlik a világ dicsősége. ’98-ban, amikor Jont letartóztatták, úgy emlékszem, épp készült felvenni egy új lemezt. Kíváncsi vagyok, ha akkor az elkészült volna, hogyan alakult volna a Dissection története, fájdalmasan kevés az a két gyönyörű lemez, ami maradt utánuk. Azért a zenekar temetésével megvárom még a nagylemezt, de az idei év legnagyobb csalódása már megvan.

5/10

a’ ördög