Szegény zenekarok kapcsán, akik lemezeiket a Hydraheadnél jelentetik meg, mindig mindenki azzal foglalkozik, hogy kiknél adták ki a korongot. Más helyzetben erre magasról tesz a többség, de Aaron Turner vagy még inkább az Isis neve, úgy látszik, ezt váltja ki az emberekből, tehát ez az oka annak, hogy most mi is megtettük a kötelező kört és legalább egyszer leírtuk ezt a bizonyos szót.

A zene ezek után nyilván valamennyire doom vagy sludge vagy noise, de leginkább mindegyikből egy kicsi (és igen, hallatszódik a Melvins-es kötődés is), itt-ott pedig minden poszt-, avantgárd-, punk-, indie- meg hasonló vérnyomásnövelő előtag nélküli rockzene. Különösen emiatt szórakoztató, hogy a nyitó Death Goes to the Winner „énekdallamainak” kapcsán nem a Crowbar neve az első, ami beugrik, hanem egy idióta (de nagyon király) főcímdal, amit Franky Vallinek köszönhet a világ, a Grease. Ezen a párhuzamon túllépni kissé időigényes, de ha megvan, akkor szépen döcögve mehetünk is tovább, hogy a szám végén eljussunk 4 másodpercnyi Suicide-utánérzéshez, amit igazán hagyhattak volna kicsit jobban kibontakozni. Ezután is marad a „jó” hangulat, szenvedünk folyamatosan, és már tényleg érezzük, hogy minden nagyon rossz és fájdalmas, de azért messze nem annyira mélyen-keservesen, mint a Neurosisnál. Ha meg már hiányolnánk a dzsuvát, akkor kapunk azt is kicsit, és aztán elégedetten keresgélhetjük a zajban süppedezve, hogy melyik gitárban is bújt el a Mastodon.



A kissé romantikus hangzatú We Destroy The Family egy Fear-feldolgozás, egyáltalán nem rossz, sőt, kellemes emlékeket ébreszthet minden 15 évvel ezelőtti hardcore- és/vagy punk-fanban meg mindenki másban is, aki. Ezt az egyszerűséget feloldja az itteni közegben nyugodt szívvel magasművészetinek nevezhető „hegedűhangzás”, de jó és elfér ez is. Aki meg kevesli a stílusokat, továbbteker eggyel, és jön a – kinek hogy tetszik jobban – blues vagy sludge, megidézve nekünk a közös esti részegedések mélypontjának számító együtténeklések atmoszféráját, de azt jól. És bizony nem ül le a dolog, a búcsú előtt még egy kis ajándékként szól a Barnburner, ami lehet, hogy nem írja át a zenetörténelmet, csak megeleveníti azt, de elég tahó és gyors ahhoz, hogy minden jóérzésű a szívéhez kapjon, vagy hova. A Goodbye blues is stimmel, és kb. ugyanannyira hozza a Pink Floyd Money-ját, mint az első szám a pomádét.

Az benne a jó, hogy akármennyire komolytalannak tűnik néha, nem erőltetett mégsem, és az egyáltalán nem hülyegyerekes kikacsintásoktól (kivéve az utolsó, 30 másodperces Looney Tunes csodát) tényleg laza marad a felsorolt stlíusok keretein belül. Korhadt tuskó, vízinövény, ebihal.

7.5/10

kk

myspace.com/harveymilk
harveymilktheband.com