Pár szó magáról Mortiisról. Az Emperor bőgőseként kezdte, majd kivált, és kissé minimalista fantasy-ambienteket kezdett gyártani. Aztán következett a The Smell of Rain album, ami valószínüleg eddigi pályafutásának csúcsa volt; a rendkívül sajátos ipari-darkwave-szintipop-metal keverék lemez után pedig eljött a The Grudge, ami, ha diszkréten akarunk fogalmazni, a Nine Inch Nails és a Ministry indusrtial vonulatát követi, de némileg rosszindulatúbban mondhatnánk azt is, hogy ezek pofátlan nyúlása. Mortiis amúgy zenéjén túl maszkjáról híresült el, ami a Legenda c. film goblinjához, Blixhez teszi hasonlatossá, és amit a közönség lelkesen próbált meg leműteni róla Gothicán, leginkább az ásványvizes palackok dobálásának kissé profán módszerével – sikertelenül.
A tavalyi buli a Petőfi Csarnokban volt, ahol kényelmesen elfért az akkor még kissé soványabb rajongótábor, most azonban a koncertet először a Kultiplexbe akarták tenni, majd a szervezők a Vörös Yuk mellett döntöttek. Végül aztán az utolsó pillanatban a Vörös kistestvérébe, a Kékbe kényszerült a banda, ami némi nyugtalansággal töltötte el a közönség jórészét; underground ide vagy oda, azért mégiscsak pofátlanság egy nevéhez hűen apró helyre tenni egy Mortiist. Szerencsére azért annyira vészes nem volt a tumultus, feltehetően, mert a zenekar rajongótáborának szép nagy hányadát kitevő keményvonalas goth elitet elcsábította az előző napi Hocico koncert. Persze fekete csipkehegyeket, fekete rúzst és pofára fagyott tragikus arckifejezést viselő gótok így is akadtak; meg volt néhány srác fekete-fehér „húdegonoszvagyok” halálsminkben, illetőleg a többség a hajrázós, csuklószorítós, együtteses pólós szubkultúrákból került ki. Ennyit hát a nagyérdeműről, következzék pár szó magáról a helyről. Nos, ami azt illeti, kék is, meg lyuk is, ezzel nincs gond. A szocreál időket idéző wc-k már kezdéskor úgy néztek ki, mint ahogy egy családiasabb hangvételű punkkoncert után várná az ember. Külön érdekesség – hiába, egy szórakozóhelyről sokat elárul a mellékhelyisége – a női mosdó egyik fülkéjében található két, egymással szemben elhelyezkedő wc, a kollektív, barátnői együttpisilés híveinek. Egyébként a kényelmes fotelek azért adnak némi pluszt a helynek, de az icipici színpad azért valahol mégiscsak égő, ha már koncertekről vagyon szó. A „tánctér” hátuljában volt a merchanise-stand, ahol az érdeklődők vehettek kétes minőségű, de legalább drága Mortiis pólót, Mortiis plakátot, Mortiis tangát – nem vicc! – és egyéb kiegészítőket.
Az In Extremo/Tanzwut magyar követője, a Sanguis in Nocte nyitott; igazán jó kis zenekar, a szokásás metálhangszereken túl a neofolk hangzás érdekében találhatunk dudát is repertoárjában. A banda amúgy Magyarország viszonlag kevés beöltőzős zenekarai közé tartozik - láncingfoszlány, bőrszoknya - ezen túl kellemes zenéjük mellett elég jó hangulatot is csinálnak. Sajnos azonban – ez a magyar előzenekarok sorsa – a közönség nem túlzottan értékelte őket, csak néhány gót hölgyemény lengedezett ernyedten a színpad közelében. Sanguisékat megtréfálta a technika ördöge is, a mikrofon többször fel akarta mondani a szolgálatot, a hangzás így sajnos lényegesen rosszabb volt, mint amikor például a Kultiplexben, a Crüxshadows előtt léptek fel. (Itt azonban legalább nem voltak kőbunkó „takaroggyámá” beszólások a hallgatók részéről.)
A következő előzenekar a norvég Susperia volt. Ők dinamikus, hörgős metalzenét játszanak, kicsit death, kicsit heavy, kicsit black. A Kék Yuk borzalmas akusztikája miatt a hangzás sajnos elég rettenetes lett, amint megtelt a színpad előtti tér. A zenészek lelkesen buzdították fejrázásra a népeket, mérsékelt sikerrel; a közönség Mortiisra tartogatta erejét, így még mindig elég nagy volt a punnyadás, az összképet csak néha-néha törte meg pár rapszódikusan az égbe kígyózó, majd valakinek a képébe csapódó hajzat. Egyébként minden elismerés a Susperiának, tényleg mindent kitettek magukért és a zenéjük is kifogástalan; nagyon jó kis koncert lett volna ez, ha valami értelmesebb helyen lépntek volna fel, de hát nem.
Amint kivonult a Susperia, azonnal szardíniásdoboz-anomália jelentkezett a színpad előtt; mindenki előretört, hogy a lehető legközelebbről és legjobb szögből láthassa, taperolhassa és fotózhassa az est sztárját. A hangolás sokáig tartott, nyilván megpróbáltak valami tűrhető hangzást kicsikarni, okulván az előző két banda gyászos esetéből. Végül aztán, mire a rajongók már elfáradtak a szorongó ácsorgásban, színre lépett a Mortiis. Világvége-utáni smink, homokszínű és kígyóbőrt idéző ruhák és necc, nagyjából amit Gothicán is láthattunk rajtuk. Maga Mortiis szokásához híven nem húzta az időt, rögtön felcsendült a Broken Skin, az új album első nótája, ezzel párhuzamosan pedig beindult a tombolda; persze ne gondoljon senki igazi pogóra, inkább csak a hátrébb állók nyomultak előre, agyonnyomván az elöl állókat, és megnehezítve a fényképezők dolgát. Következett a Way Too Wicked, majd a rajongók legnagyobb örömére a Marshland – bizony, bár jó a The Grudge, azért nem lenne teljes a Mortiis koncert, ha nem játszanának néhány számot a legendás The Smell Of Rain-ről.
Ahogy fáradtak az emberek, úgy egyre alábbhagyott az egymás módszeres szétpaszírozására tett kísérlet is, eképpen élvezhetőbbé lett a koncert is.
Kedves trollunk – vagy goblinunk – nem okozott csalódást; felmászott a lámpaállványra, ugrált, pózolt, remek hangulatot csinált. A maszkja ugyan kissé megrongálódott, és lassan elindult az enyészet hosszú és rögös útján, de most legalább kivételesen senki sem akarta lehámozni róla. Az első sor nőállománya ellenben előszeretettel tapogatta az álarcos legenda mellkasát, combjait, haját; Mortiisnak úgy tűnt, nem volt kifogása a dolog ellen. Megint mások csak fotóztak bőszen, vagy ördögvilláztak, esetleg vonagoltak, amennyire a tömeg ezt lehetővé tette.
Az Asthma című instrumentális track alatt a mester kivonult felfrissíteni magát, hogy aztán a The Grudge címadó nótájával robbanjon be újra. Ezután még három szám következett, majd a banda levonult különösebb csinnadratta nélkül; szokásukhoz híven nem tértek vissza a visszatapsolás után, így a tömeg lassacskán feloszlott.
Akik maradtak, még hajnali kettőig élvezhették a Yuk vendégszeretetét – pihegtek a fotelokban, itták a drága sört, visszafogott szociális életet éltek. A zene aztán leállt, és a kidobó bömbi a maga korlátozott etikett skilljével megkérte a jelenlevőket a távozásra, magyarán szólva kivágták a lézengőket az éjszaka közepén, mint az egyszeri dolgát végezni szándékozó ciromst. Ez felettébb udvariatlan gesztus volt részükről, tekintve, hogy a Yukak kint vannak a fenébe’ Óbudán, illetve hogy bizony vidékiek is jelen voltak. Aztán már csak hosszas kutyagolás, éjszakai buszozgatás és egy fővárosi ismerőshöz való váratlan becsövezés következett jelen cikk írója és kis kompániája számára – a koncert mindenesetre remek volt, aki kedveli a Mortiist, az sajnálhatja, ha kihagyta.
LC
kapcsolódó cikkek:
lemezkritika: Mortiis - The Grudge
