A „bensőséges” jelzővel általános iskolás koromban találkoztam először, pontosabban abból az időszakból van egy konkrét és - nem mellékesen - rossz élményem. A szokásos erőltetett és legkevésbé sem meghitt anyák napi műsor után az egyik ömlengésből csak egy „belsőséges”-t csíptem el, és akkor az a betűtévesztés ugyanolyan nevetséges volt számomra, mint maga az ünnepség. Úgyhogy ez a szó amilyen hirtelen került elő a semmiből, ahhoz hasonló sebességgel száműztem is ugyanoda. Azóta pedig gondosan kerülöm ennek és az összes szinonimájának használatát, még akkor is, ha tudom, hogy valami ilyesmiről van szó. Csak utólag jöttem rá, hogy a Beach House második, Devotion című lemeze valójában egy próbatétel, hogy képes vagyok-e félretenni az alapvető ellenszenvemet ezzel a melléknévvel kapcsolatban, és hogy újra bele tudja-e magát csempészni legalább a passzív szókincsembe. Úgy néz ki, sikerült neki, és még csak nem is esett nehezemre visszafogadni.
A baltimore-i duó jellemzően egy szellembanda, mely a többség előtt láthatatlan maradt, és a Pitchfork olvasók hálószobáján kívül nem nagyon jelent meg máshol. Ráadásul magyar viszonylatban a nevük hallatán valószínűleg minden tisztességes zenekedvelő minimum három lépés távolságra tolja el magától már a megismerés gondolatát is. A 2006-os, azonos című debütáló albumuk nemcsak itthon, hanem a világ más, jobb zenei infrastruktúrával rendelkező részein is méltánytalanul mellőzött maradt, pedig a sokaknak vonzó, másoknak meg inkább taszító dream és folk előtagok ellenére könnyen befogadható popzenével van dolgunk. Az eddig is énekelhető, de legalábbis hümmöghető dallamok most még slágeresebbre sikerültek, a csoszogás és vibrálás mellé beférkőzött a kicsit tempósabb galopp is. Az ének jóval határozottabb és tisztább lett, és bár az álmoskás alaphangulat nem változott, a dalok hallatán a szemhéjak alatt mégis kicsit gyorsabban pörögnek a képek.
A Beach House-t tényleg csak két ember (Victoria Legrand, Alex Scally) alkotja, sem a stúdiófelvételeken, sem pedig élőben nincsenek többen, mint ketten. A lo-fi hangzás alfájára, a dobgépre emlékeztető, ám valójában csak ismétlődő hangeffektek mellett jó néhány hangszer szólal meg, a zongorától elkezdve a gitáron át az orgonáig, így elsőre valóban nem nehéz feltételezni egy harmadik, negyedik vagy akár ötödik tagot. Viszont minél többször halljuk a dalokat, annál könnyebben lehet elképzelni, hogy ez egy kétszemélyes kapcsolat. Egyébként Legrand és Scally nem rokonok és nem is alkotnak egy párt, de az a bizonyos megnyugtató és áhított egység azonban végig jelen van. A dream szócskából akár arra is következtethetnénk, hogy valami követhetetlen elszállásból kell kihámoznunk ezt a meghitt összetartást, de ez nem így van, és az a veszély sem fenyeget, hogy nagyon tolakodó érzelgés miatt kell fanyalognunk. Ugyan Legrand hangja sem kerülhette el a hasonlítgatást (a 90-es évek dream pop előadói közül főleg a Mazzy Star énekesnőjét említik meg), inkább tűnik úgy, mint egy leszedált Hope Sandoval. Ráadásul a mélyebb, meleg tónusú hang visszafogottsága ellenére jobban betölti a teret, és ezzel megteremti azt az atmoszférát, ahol minden hang csak a hallgatóé.
A cím lelkes odaadást, ragaszkodást jelent, ami jól mutatja, hogy a hangzástól függetlenül ez egy kifejezetten pozitív hangulatú anyag lett, és az előző album bizonyos részein, ahol elment a nap, ott most csilingelés vagy kigyúló fényekre emlékeztető gitárjáték van. Azt mondjuk nem tudom, mennyire volt tudatos lépés a részükről, hogy az alapvető melegséget biztosító napfényt gyertyafényre cserélték, mindenesetre jól mutatja a dimenzióváltást. Bár én nem fedeztem fel túlságosan direkt szervezőerőt, azért érezhető, hogy a Devotion két ember közti kapcsolatról vagy az azutáni vágyról szól, ami jobb esetben csak rájuk tartozik, és amit még jobb esetben csak ők értenek. Talán felesleges is elemekre bontani az egyébként 11, egymásba kapaszkodó számból álló egységet, de lehet, hogy kettőt mégis érdemes kiemelni. A viszonylag későn jövő, de csúcspontot jelentő Astronaut felétől körülbelül másfél percen át megtapasztalható az a fajta súlytalanság, amit általában mindenki próbál elérni valaminek vagy éppen valakinek a segítségével; a Heart of Chambers-ben pedig elhangzik az a sor, hogy „I’d like to be someone you could finally learn to love again”, és mire a lemez végére érünk, ennek beigazolódásában már nem is kételkedhetünk.
8.5/10
csoo
