Már az 1994–ben – még Panasonic néven - kiadott első kislemezükkel világszerte komoly elismerést arattak, új színt vittek a kísérleti elektronika palettájára, ami azóta sem fakult, sőt az évek során egyre fényesebben izzott, most a Kestoval ismét egy eddig nem látott árnyalatot prezentálnak.
Panasonic – a hangok összesége, nem hiába választotta a duó ezt a nevet. Egészen 1999-ig használták, majd a japán elektronikai cégóriás (nem, nem a sony) miatt kénytelenek voltak megválni egy ”a” betűtől (hogy ne legyen hiányérzetünk, 99-ben megjelent albumuk cime: a).
A hang mindenhatósága, avagy a hang mindenekfelett. Röviden így jellemzhető a Pan Sonic zenéje. Zene, melyhez a hallgató csakis szűz füllel közelíthet, nem támaszthat semmiféle elvárást, nem számíthat arra, hogy jól bevált klisékre támaszkodva könnyen magáévá teszi azt. A struktúra másodlagos, az alkotás során a véletlen is szerepet játszik, hiszen a stúdióban mindent élőben rögzítenek, nincsenek utómunkálatok, saját bevallásuk szerint sokszor a hibákból születnek új, érdekes hangzások. Itt kell megemlítenem Jari Lehtinen nevét, aki a formáció tiszteletbeli harmadik tagja, elektromérnök, és a zenekar különleges hangszereinek készítője. Többek között ezen analóg szintetizátorok egyedi megszólalása különbözteti meg, emeli ki a Pan Sonicot a kisérleti ”zenekarok” tömegéből. Az ”a” lemezen használtak először számítógépet/szemplert, igaz, főleg akusztikus hangok beépítésére, tehát maradt az organikus megközelítés, viszont újabb munkáik már tudatosabban szerkesztettek. Ez így van a Kesto esetében is, a négy cdt végighallgatva egyfajta konstruktív dekonstrukciónak lehetünk fültanúi.
Az első cd - in medias res - különösen kegyetlen zajtextúrával indít, majd a dobgépek tompa, monoton puffogásával elszabadul a pokol (Rähinä I / Mayhem I). Az ősrobbanás szólhatott ekkorát, megfelelő hangerővel hallgatva az audionális mellett fizikai élményt is nyújt, kitapintható hangokkal vesz körül. A lendület szinte töretlen, a duó legintenzívebb munkája ezidáig, erős indusztriális hatásokat mutat, ugyanakkor a 4 cd közül ezt a legkönnyebb befogadni, a sokszor fülsértő zajok ellenére is. A következő diszk már kevésbé agresszív, bár a ritmusok még itt is jelentős szerephez jutnak, a zajok nem annyira arcbamászóak, egyre több az atmoszférikus rész, végül a hármas lemezzel eljutnak a majdnem teljes ütemnélküliséghez. Itt már minden tovatűnő szinuszhullám fontos, sőt sokszor a hosszabb-rövidebb csend is meghatározó eleme az absztrakt kompozícióknak. Végezetül a 61 perces Radiation kerül sorra, ugyanazon motívum hipnotikus ismétlődése, félelmetes, ugyanakkor szürreálisan gyönyörű, méltó lezárása 2004 egyik legfontosabb lemezének.
10
ktibi
