A '90-es évek elején alakult japán Boris régóta megkerülhetetlen alakja a pszichedelikus drone szcénának, de ha a sludge, a punk, vagy akár az egész alternatív mezőnyt említem, talán akkor sem tévedek. Közösködtek már jónéhány noise nagyágyúval, a legutóbbi időkből a Sunn O)))), illetve a Merzbow kooperáció lehet emlékezetes.
Minden bizonnyal a hardcore/punk gyökerek miatt, a Boris mindig is lendületesebb, sőt, érzelmileg is felfokozottabb formában zenélt, mint általam ismert zajszobrász pályatársai. A stílusalapító, seattle-i Earth lehet a legközelebbi viszonyítási pont, ám itt nem vérről és mocsokról van szó, hanem néha vidám, néha szomorú emberekről. Mindazonáltal nem idegen tőlük sem a nyomasztó, vontatottabb hangkollázsok által keltett világvége hangulat, sőt a kiváló, 2005-ös Pink albumon ezek a deprimált pillanatok remek kontrasztot alkottak a húzós, szanaszét torzított rockdalokkal. A Smile - legalábbis az első felében – azonban más. Felszabadultabb, megkockáztatom, vidámabb elődjénél; popdalokban fogalmaz, csúnya, alaktalan, de szívet melengető popdalokban. A nyitó Message monoton, szokatlan, egymásra építkező zajrétegekkel operáló, kifejezetten izgalmas kezdés. A basszus és a dob végig szónikus szívként lüktet a gitárok alatt. Az utána következő Buzz-In viszont az egyik leghagyományosabb darab a lemezen. Punkos, hányavetinek tűnő, mégis gondosan meghangszerelt, élő, verejtékező dal. A zenekarra jellemző az analóg hangzás és a klasszikus, vintage hangszerek, erősítők kultiválása, azok egyszerre a rock hőskorát (gyakran Hendrixet) idéző és teljesen újszerű használata. Megnyerő ez a természetesség a mai klinikai rocklemezek korában. A lélegző naturalitást kihasználva a dalokban kiemelt szerep jut a dinamikai ellenpontozásnak. A Shoot! barátságtalan zajtengerét feloldó kedves akusztikus hangulat tökéletesen eltalált, de csakis egy ilyen előzmény után üthet ekkorát. Vagy említhetném a Next Saturn-t, ahol a lebegős, nyugodt témák és az énekes Takeshi a maga esetlen módján fülbemászó dallamai váltakoznak szenvedélyes vadulással. Nem megszokott módon ezt a szerzeményt némi elektronika is szinesíti. Ami talán kevésbé szerencsés, az magának a lemeznek a kétarcúsága, az utolsó két dal meglehetősen eltér hangulatában az előzőektől. Lassabb, depresszív, hosszabb lélegzetvételű darabok, felépítésükben kicsit postrock hatást mutatnak, a záró, közel 20 perces Bonus Track kezdése konkrétan nagyon hasonlít is a Pelican Aurora Borealisára. Itt a kevesebb talán több lett volna, s noha ezek a részek is passzolnak a zenekar világába, a lemez megosztottsága kissé zavaró.
Ezzel együtt, ha nem is szárnyalja túl az elődjét, a Smile remekül sikerült. A stílus mércéjével akár slágeresnek is nevezhető dalok mellett a drone-t a mélyebb rétegeiért kedvelők sem tévedhetnek vele. Megjegyzem a drone és a Boris sötétebb pillanatainak lényegét mindeddig Gus Van Sant ragadta meg a leghatásosabban, bár nyilván akaratán kívül, az Utolsó Napok című, Kurt Cobain haláláról szóló film egyik jelenetében. A szélben lengedező faágak, a madárcsicsergés, a távolodó kamera és az üvöltő, magányos, széttört lélek az üvegablak mögött: minden stimmel.
8/10
aud
