Nem untatnám a mélyen tisztelt Olvasóközönséget a csapat hátterének és formálódásának a történetével, akit behatóbban érdekel, az a cikk alján lévő honlap által tájékozódhat.
Mind szerkezetileg, mind tartalmilag egy nem mindennapi formációval állunk szemben, de ez a nyitó dal által már adekváttá válik. Elektronikusabb, játékos, de mindvégig zárt alapok, szokatlan felütések, a szövegeket kiszolgáló, néhol hangsúlyozó, bár jó néhány esetben ellenpontozó zenei motívumok és stílusokon átívelő szabad kifejezés jellemzi az anyagot. Sok esetben olyan kevéssé ismert előadók szelleme lengi körül a direkt kölcsönvétel, vagy urambocsá’ lopás legkisebb gyanúja nélkül, akik hosszú évek óta azon fáradoznak, hogy a műfajról az embereknek ne csak a bikinis csajok, illetve a sok esetben teljesen középszerű, ékszerekkel teleaggatott előadók jussanak eszükbe. Rich-Zed és kis csoportja itthon, Magyarországon próbálja lerakni az alapköveket a szent cél érdekében- inkább több, mint kevesebb sikerrel.
Értelemszerűen ehhez mért lírika is társul, ami ha nem is válogat túlzottan széles palettáról, de mindenképp szokatlan. Felzaklató, megbotránkoztató, de mindvégig szarkazmussal átitatott szövegek a jellemzőek, sok esetben erős paradoxonokkal terhelten, mint azt a munka két csúcspontja, a Szeretet-kifejezés és a Gyűlölet-kifejezés című opuszok eklatánsan érzékeltetik is. A témahalmaz fő centrumja a meglehetősen obligát iszom / szívok / kefélek triumvirátus háttérbe szorításával inkább a különféle, Hitchcock neurózisaival rokon jól kidolgozott ötletek arzenálja. 
Párhuzamot ilyen téren csak a Slayer zenekar munkásságával kapcsolatosan lehetne említeni, ott ennyire explicit sok esetben a különböző szexuális aberrációk relevanciája, habár Araya inkább történetet mesél, Rich-Zed a saját tudatalattijának bugyraiból szedegeti össze és foglalja rímekbe-társaival együtt a gondolatmorzsákat.
A retorikára sem a mindenki által ismert időmértékes előadásmód a jellemző, hanem egy szétesettebb, szétfolyós, zaklatott hadarás, nem színtelen szövegmondás, hanem valóban előadásra való törekvés.
A kiadványt lezáró Passzió című darab előtt felcsendülő Kemény Ez A Hely! is hiába lazább, oldottabb, nem képes emészthetőbbé tenni a produkciót. (mellesleg megjegyzem: a szövegből első hallásra nem biztos, hogy kitűnik, de ez is egy paradoxonra épülő szarkasztikum)
Nehéz, elgondolkodtató és a hallgatót gyorsan magába szívó alkotás ez, aki eddig azt gondolta, hogy a hiphop egyenlő a könnyed szórakoztatással, az alaposan megijedhet, aki viszont nyitott a stílus felé, de képtelen megbékélni azzal, hogy meglehetősen sematikusnak, dimenziótlannak tűnik, az bátran próbálkozzon meg ezzel a kiadvánnyal: megéri.
8.5
Cseplész Péter
