A két évvel ezelőtt csendben feloszlott Nagelfar egyik vezéralakja, Alexander von Meilenwald tért vissza a furcsa név alatt. A német zenekar a black metal underground egyik legértékesebb képviselője volt, három kiváló lemezt hagytak maguk után, és egy hatalmas űrt, amit egészen mostanáig semmi nem töltött be.

 

Az új zenekarnak nem ez az első felvétele, egy hivatalosan még nem kiadott, spontán, részben improvizált demó előzte meg ezt a lemezt, The Furious Waves of Damnation címmel. Az egy igazi „necro” hangzásvilágú, A Blaze in the Northern Sky korszakos Darkthrone-hoz hasonlatos, bár szintetizátorral is megtámogatott anyag volt. Ezzel szemben az új korong alaposan kidolgozott, profibb és egyénibb, zeneileg is némiképp összetettebb, noha nem a muzikalitása az, ami remekművé teszi. Hanem a hangulat. Az apokalipszis dicsőítésének eszközeként felcsendül az emberiség legszörnyűbb bűneinek egy-egy pszichopata himnusza, szövegek és zene tökéletes egységében hol ódon, sötét korok köde lepi be az embert, hol későbbi, modern idők gonoszságai idéztetnek fel. A nyitó Between Bronze Walls egy lelkét vesztett, az agyába égett öngyilkos parancsot teljesítő katona módjára kitartóan, lassan menetelő, végtelenül melankolikus remekmű. Utóbbi tulajdonságával és dobtémáival kicsit a Burzumot idézi, de egyáltalán nem jellemző rá az a fajta kozmikus emelkedettség, ami Varg dalainak a sajátja. Megtört, sirámszerű éneke a visszafogott, de mégis extrém károgással együtt roppant érzékletes, jól kiegészítik egymást, az album egészére jellemző a változatos vokális megoldások alkalmazása.

Sok zenekarnál az átkötők és intrók egykét hallgatás után teljesen feleslegessé és unalmassá válnak, azonban itt rendkívüli erejük és hatásuk van. Az emberi tudat legmélyebben szunnyadó félelmeit, rettegéseit jelenítik meg az olyan tételek, mint a címében foglaltakat ténylegesen visszaadó Subterranean Homicide Lamentation, vagy a szélsüvítéssel kísért Procession of Pawns. Akinek már volt olyan rémálma, amiben valami ember felett álló, magasabb rendű hatalom üldözte, miközben biztos volt a saját vesztében, az alighanem legalább egy pillanatra meg fog borzongani, már ha az otthon melege visszarántja az illetőt a pánikba való zuhanás elől. Igazi lesötétítettszobábanmagányosangyűlölködős zene ez, egyenesen az egyik legjobb ebből a fajtából. Bár a tökéletes élvezethez leginkább egy teljesen sötét, hideg, nyirkos pincét ajánlanék, ahol már legalább 100 éve sűrűsödik a dohszag.

De nem tudom megállni, a hogy egy-két dalt még megemlítsek, így a zseniális című Euphoria When the Bombs Fellt, hol náci szónoklatfoszlányok, fanatikusan éljenző tömegek, és némi bakelitről sercegő templomi ének erősíti azt a benyomást bennem, hogy az év lemezével van dolgom. És akkor még nem is beszéltem személyes kedvencemről, a Summer Decapitation Ritualról. Ebben a dalban jön elő leginkább a Nagelfar emléke, középkori betétei pedig mentesek mindenféle giccstől, a legtisztább emelkedettséget jelenítik meg, ami muzikális eszközökkel lehetséges.

Különleges ez a lemez, nem egy bármikor befogadható anyag, hangulatot és megfelelő körülményeket igényel, már csak hetven perces hossza miatt is, de ugyanakkor fel is ébreszti az emberben a vágyat arra, hogy megteremtse magának a feltételeket a lemez újbóli és újbóli végighallgatásához. Erre pedig kizárólag a legnagyobb és legerősebb hatású alkotások képesek.

10/10

a’ ördög