Visszafojtott lélegzet, baljóslatú, gyomortájéki szorítás, majd megkönnyebbült, ha nem is felszabadult sóhaj. Az utolsó Madrugada lemez jól sikerült. Nem úgy jól, mint a precízen megszerkesztett The Deep End, vagy a minimalista Grit, viszont többszöri hallgatás után egyre bátrabban merem kijelenteni, hogy az első két lemez kontrolláltabb, de érzelemdús rockzenéje köszön vissza, megtűzdelve a tőlük már megszokott, a '60-as évek balladáit felelevenítő dalokkal. Ezennel zárhatnám is soraimat, mondhatnám: hallgassátok és élvezzétek, mert van mit.

Robert Buras gitáros/dalszerző még tavaly júliusban méltóztatott eltávozni az élők sorából, de esetében mégsem fűlik a fogam ahhoz, hogy benyögjem a klasszikus megállapításokat, miszerint: „Milyen gyönyörű pálya, és a csúcson, megdicsőülve fejezhette be, élete virágában”. Mert az a bizonyos pálya még ívelhetett volna akár feljebb is, legalábbis a My Midnight Creeps-ben produkált zene nem éppen a középszer jeleit mutatta, és egyáltalán: igenis nagy űrt hagyott maga után a rőthajú, rezzenéstelen arcú, hatalmas napszemüvegek mögé rejtező figura.

Halála és a lemezmegjelenés között fél év telt el, és hogy ő mennyiben vett részt az új szerzemények megírásában, abban mi, távoli zenehallgatók nem lehettünk biztosak. Én mindenesetre tartottam attól, hogy a fő gitárkezelő Sivert Höyem frontember lesz, akinek játéka - mint azt már a szólólemezével kapcsolatban megállapítottuk - nem tartalmazza azt a bizonyos pluszt, nincs benne a Buras-témákra jellemző lomha húzóerő: ő inkább a női szívek összetörésére koncentrál, nem a vérbő és szilaj témákra. A későbbiekben viszont a két életben maradt tag közleményéből kiderült, a lemezfelvételeket már 2007 májusában megkezdték, Robert keze száz százalékig benne van a munkában, így legalább az első kétségektől megszabadulhatunk.

Amikor a Look Away Lucifer című, már decemberben letölthető dalt volt szerencsém egzaminálni, kezdődött a bevezetőben taglalt gyomortájéki szorítás, mely annyit akart jelezni, hogy lehet, még aprócska reményeket sem kellene fűznöm a zenekar hattyúdalait tartalmazó koronghoz. Arctalan, kissé erőltetett darabnak hatott, melyet a vokál próbál megmenteni a kíséretként szolgáló, teljesen átlagos akusztikus gitárpengetéstől.

Január 21-én aztán lemezmegjelenés, promoanyag begyűjtése. A saját kétségeim szigorúbbá tettek a kelleténél, az első végighallgatás során ugyan nem ítéltem rossznak a Madrugadát, de görcsbe rándulva kerestem a kifogásokat és elsiklottam az egyértelmű erények felett. Talonba tettem tehát az anyagot, és néhány hetet érleltem agyam pincéjében az új ízlelgetés előtt.

Ami az igazi különbséget jelenti az eddigi albumokhoz képest, az a dramatikus, mélyen megrendítő hangvétel szinte állandó jelenléte. Whatever Happened to You? - csapnak a húrok közé, akárha a debütlemez nyitányának, a Vocalnak egy kifacsart, reményvesztett verzióját hallanánk. Az ünnepélyes, magasztos tónus önmarcangolásba fordul, a húzóerő a bánat hullámait erősíti, ijesztően önmaguk megint, de bárcsak ne láttuk volna ezt az arcukat.

Feszes szaggatása, nagyszerű refrénje klasszikus Madrugada darabbá emeli a The Hour of the Wolfot: kiválóan időzített gitárszólók, tiszta, de még kontrollált düh, elszánt tánc, mely maga alá gyűri az éjszakát, követeli a hajnali nap látványát, ami a részeg bódulatba hoz szemfájdító, felszabadító fényt. Ebből szinte egyenesen következik a már említett Look Away Lucifer remegő hangú könyörgése. Régvolt country-t/gospelt idéző ima révülete vált át capoeira táncok ütemének ritmusára, kántálás, kiáltás, nyüszítő gitár, a fékevesztett vadember szűkölve borul le vérszomjas istene előtt, hogy majd erejét és bátorságát összeszedve ismételgesse zsolozsmáját. „Now I have tried to help you/and I hold this to be true/But I can't just be breathing/out of sympathy for you”, mesélik a sorok, na de ki ez a kegyetlen istenség, ha nem a saját lelkiismeretünk gyötrő hangja?

A Honey Bee című dal sikerült talán a legkevésbé meggyőzőre, de ennyi még igazán elnézhető a továbbiak ismeretében. A New Woman, New Man mintha Nick Cave No More Shall We Part című lemezéről igazolt volna át, majd egy igazi, mézédes-szomorú dal, a What’s On Your Mind? következik bossanovás ütemeivel, andalító harmóniáival, egy álombéli film aláfestéseként. Lassan suhanunk egy soha nem létezett ország óceánja mentén egy fehér, nyitott tetejű luxusautóval, mellettünk néma hölgy mered ránk nagy szemeivel, mi pedig gondolatainkba mélyedve, cigarettával szánkban figyeljük, hogy keleten már sötét az ég, csak nyugat felé látni a vérvörös felhőket. Kigyulladnak az első csillagok, a levegő remegése elmúlik, csak a néma, rezzenéstelen nyugalom marad, mindössze néhány, messzi időkből visszanyúló kérdés fogalmazódik meg bennünk - megválaszolatlanul.

 

A Highway of Light a Whatever Happened to You? gyötrő érzéseit fokozza tovább, a haragtól megtört ember beletörődő önfeladásának pillanatai ezek. Csak még egyszer az éjszakába, de most utoljára. Önkéntlenül is a Végállomás: Las Vegas képsorai peregnek szemem előtt. Kihaltak a vágyak, a szenvedély, a zene, egyedül a szorongás maradt. A Valley of Deception-t kezdetben a másik gyengébb szegmensnek tartottam a Honey Bee mellett, de utólag semmiképpen nem mondhatom, hogy rossz darabbal van dolgunk, kellemes egyhangúságot áraszt, és neki jutott osztályrészül, hogy átvezessen a könnyes búcsúba.

A hivatalos honlap szerint az Our Time Won’t Live That Long-ot maga Buras énekelte fel, akárcsak a My Midnight Creeps dalait, és bár orgánuma korántsem olyan képzett és erőteljesen lágy, mint Höyem-é, ifjú szívtől fűtött sorai nem egy halódó Robertet juttatnak eszünkbe, még ha a cím mondhatni ironikusan is, de felettébb találó. Egy szál gitár és Buras, ennyi az élet. A zárás pedig egy egyszerűségében megindító, zongorán előadott kétperces megemlékezés – mind az embernek, mind a zenekarnak.

Rossz érzés, hogy többé nem írhatjuk le ezt a nevet az aktuális lemezek rovat hasábjai közé, és bár próbáltam kiizzadni néhány nihilista megjegyzést a cikk végére, inkább hagyom a francba. Remélem, még generációk múlva is fogják őket hallgatni, mint mondjuk jómagam Hendrixet, az új lemez meg kurvajó, a kör bezárult, au revoir!

9/10

rtp

emi.no/madrugada
myspace.com/wearemadrugada

kapcsolódó cikkek:

Madrugada - The Deep End (kritika)
Sivert Höyem & the Volunteers – Exiles (kritika)