Nagyon jól érezhetik magukat a Darkthrone tagjai mostanság: utóbbi lemezeik, vagy Nocturno Culto "dokumentumfilmje" közvetlen bizonyítékokat szolgáltatnak erre. Persze ez nem újdonság, Fenrizék sohasem a görcsölésről voltak híresek, még a Transilvanian Hunger album idején sem, egyedül az lehet meglepő, hogy jókedvüket ennyire gátlástalanul tárják a világ elé, mit sem törődve a black metalosok elvárásaival. Elárulták volna a stílust? Nézzünk szembe a tényekkel: a Darkthrone amióta leszámolt a technikás death metallal, kizárólag húzós, primitív metalt hajlandó játszani, és ebben most már több mint 15 éve következetes. Nincs fejlődés, kísérletezés, ha mégis mozdulniuk kell valamerre, akkor is csak hátrafelé hajlandóak lépni. Aki jelenleg a 91-96 közötti korszakukat kéri számon rajtuk, jobban tenné, ha alaposabban megismerkedne a '80-as évek metal undegroundjával, ugyanis az Under A Funeral Moon, meg az egész norvég black metal mozgalom nem a semmiből született, előzményeikre épp az új Darkthrone lemez világít rá. Könnyű ráfogni a zenekarra, hogy elment az eszük, meg milyen cím az, hogy Canadian Metal, biztos direkt szívatják vele a rajongókat, de inkább érdemes lenne odafigyelni arra, hogy miről is énekel Fenriz a dalban*.

Fontos azért megjegyezni, hogy a Darkthrone sem tévedhetetlen. A '99-es visszatérés után szép lassan megtört a lendület, a Hate Them, valamint a Sardonic Wrath lemez már egy stagnáló csapatot mutatott. Black metal sablonokból ügyesen összeillesztett számok, keménykedő szövegek, igazából nem is a hitelességgel voltak gondok, hanem kezdett kiüresedni a true black koncepció. Ráadásul akkoriban halt meg északon a black metal, és a helyi örökösök szerencsétlenkedése szintén arra sarkallhatta Fenrizéket, hogy eltávolodjanak a '90-es évek világától, mielőtt őket is utolérné az elkerülhetetlennek látszó pusztulás. Ekkor érkezett a Too Old Too Cold EP, ami tökéletesen ellátta feladatát: általa megtörtént a vérfrissítés, a Darkthrone ódivatú, sok esetben alig ismert punk, crust punk, thrash és egyéb primitív extrém metal zenekarok vérével pumpálta tele ereit, és ez a vér cseppet sem volt kevésbé sötét, mint ami korábban éltette a zenekart. Kár, hogy a nagylemezen (The Cult Is Alive) már nem sikerült hozni a hibátlan, elejétől-végéig szórakoztató EP szintjét, de hát be kell látni, hogy még ilyen tapasztalt zenészeknek is idő kell, amíg hozzászoknak az új keretekhez. Mindenesetre a Cult Is Alive jelezte, hogy jó az irány, és a duónak egy darabig megint nem kell tartania a berozsdásodás rémétől.

Az idei EP ismét bizakodásra adott okot, de a F.O.A.D. meghallgatásának immár óvatosabban vágtam neki, felkészülve arra, hogy kilenc dalon keresztül nem fog kitartani a retro metal parádé. De kitartott; ennek a lemeznek a Darkthrone legjobbjai között van a helye. A csúcspont a Fuck Off And Die, Splitkein Fever, Raised On Rock triász, ahol a punk agressziója, nihilizmusa és a black metal sötétsége egyesülve elképesztő magasságba röpítik a dalokat. Ezeket hallva tényleg elhisszük: a világ legégetőbb problémája az, hogy a gyenge, pózer (black) metal csapatok még nem egy sír mélyén fekszenek, hanem nyúlként szaporodva elárasztják a színteret, vagy hogy a modern metal szart sem ér mondjuk a Motörheadhez képest - egyszóval túl sok a (rossz) paraszt a metal környékén.

A többi szerzeményt sem kell félteni: a kezdő These Shores Are Damned például remek kis szólója miatt lesz emlékezetes, míg a Canadian Metalból elsőre a kocsmai hangulatú refrén ragadhat meg fejünkban, de a Pervertor Of The 7 Gates gonosz rockolásának sem könnyű ellenállni. Végig energikus, fogós számok követik egymást, igazából nem is Nocturno riffjei változtak hatalmasat, hanem a hozzáállás miatt érezzük frissnek őket, ami most már egyfajta örömzenélés jelleget ölt, miután mindenfajta elvárást végleg felégettek maguk körül. Produkció tekintetében nem sok újítás figyelhető meg a lemezen a Cult Is Alive-hoz képest, a gitár továbbra is úgy szól, mintha házilag, vonalból lett volna felvéve, amit aztán kellőképpen megerősítettek egy stúdióban: se nem modern, se nem old school, hanem izgalmas, egyedi soundot hallhatunk. Érdekesség, hogy a Splitkein Feverben kicsit tompább a gitár, ezzel kapcsolatban egyesek már a régi lemezek nekro hangzását emlegetik, pedig szó sincs ilyesmiről. Apropó, aki komolyabban érdeklődik a Darkthrone hangzása iránt, az alábbi videón egyenesen Nocturno Cultótól kaphat tanácsokat ezzel kapcsolatban.



Mindent összevetve jó dolog, hogy megszületett ez a lemez, hiszen ha valaki nagyon prüszkölni kezd miatta, attól kezdve a metallal kapcsolatos mindenféle véleménye finoman szólva gyanússá válik - tehát egyfajta szűrőként funkcionálhat a F.O.A.D. Természetesen nem muszáj szeretni a Darkthrone-t, de az új album miatt utálni elég szánalmas dolog, én legalábbis senkinek sem ajánlanám. És ha valaki ezek után még arra kiváncsi, hogy mit hoz a jövő, vajon mivel sokkolják legközelebb a norvégok a true blackereket, nézze meg ezt a videót, amelyből megtudhatja, hogy az örökifjú Fenriz miket hallgat az utóbbi időben.

*kis segítség: sex with satan, pyrokinesis, take this torch, whimsical uproar, tortured souls

#Nothing#

9,5/10