2010, I Hate Records
Meggyőződésem: kevés jobb dolog történt a metal zenével az elmúlt pár évben, mint az, hogy az egészen különlegesen karakteres és erős hangú Jessica Toth ebbe az irányzatba helyezte át ténykedését. Hogy ez miképpen zajlott, arról fogalmam sincs, mindenesetre James Jackson Toth, akivel korábban alternatív/folk projektekben (elsősorban: Wooden Wand) működött együtt, és aki a Jex Thoth nagylemezén is gitározott, most már nincs itt. Ahogyan szinte senki más sincs a korábbi felállásból, leszámítva a billentyűst, Clay Ruby-t. Róla azt lehet tudni, hogy sok egyéb mellett ő is benne volt a Wooden Wandben, de a lo-fi black metal Wormsblood révén a metal undergroundban is régóta aktív. Ezzel együtt a zenei irányzat és minőség ezen a háromszámos új kislemezen szinte semmit nem változott, feltételezem, hogy ő és Jessica állhat a dalszerzés mögött is.
jexthoth.com
Kerasphorus - Cloven Hooves at the Holocaust Dawn 2010. Nuclear War Now!
A Kerasphorus lehet az a zenekar, amely egyszer az Axis of Advance örökébe léphet. Ez az EP még csak ígéretes, nem pótolja a kanadai mániákusokat, akiknek zenéje maga volt az egész extrém metál esszenciája, de örömteli, hogy a két veterán, Peter Helmkamp és J. Read hozta a formáját. Bestiális riffek, intoleráns, trendmentes hozzáállás, maximális intenzitás. Mértéktelenség és arányérzék tökéletes elegye, a Portal-féle nevetséges külsőségek és öncélúság teljes hiánya. A számok nehezek, sok figyelmet követelnek, hogy ne vesszünk el a ritmusszekció páncéloshadosztály és a gitár légierő manőverei közepette, azonban a hadművelet kimentele nem lehet kétséges. 9/10 #Nothing# kapcsolódó cikkek: Axis of Advance - Purify (kritika)
2009, Kneel Before the Master
Tavaly megjelent egy válogatásalbum a Denial of God korai demóiból (The Dawn of Aemizaez), azzal sokat nem tudtam kezdeni, pedig a Horrors of Satan albumon igencsak felbuzdultam. Az lehet a magyarázat, amit már a nagylemez kritikájában is írtam, ez a zene, bár jellemzi a sátáni, gonosz aura, nem a kásás hangzásból nyeri az erejét, sőt, ezek szerint nem is áll jól neki, ha nem szól áttekinthetően és bivalyerősen. Persze túlcsiszolva, mesterségesen felpumpálva ez a kislemez sincsen, félreértés ne essék, csak szépen ki lehet hallani mindent, érezni a riffek kíméletlen, feszes energiáját. Ezt bizonyítja, hogy itt is van egy régi dal új felvételben, a Feel the Wrath (of the Nocturnal Slayer), és ez a verzió viszont már szétbasz, hasonlóan a címadó, vadonatúj szerzeményhez. Az éjszakában a leányok ágyába férkőző pokolfajzatot megidéző, pontosabban annak szemszögéből írott Incubus jó példa arra, amiről pl. a Seraphim Slaughter zenekar kapcsán is szó volt: nem kellenek bonyolult dolgok az igazi átütéshez a 21. században sem. Elég, ha valaki jó riffekből jó dalokat ír, és helyükön vannak a váltások, dobpergetések, kiállások, tehát mindazok nüanszok, amiktől metal a metal. Akinek olyan alkotások jelentik a zene csúcsát, mint az első két Mercyful Fate, vagy Dissection album, azoknak a Denial of God ismerete kötelező. Fontos tudnivaló, hogy ez a zenekar elvileg koncertezik, merem remélni, hogy még addig sikerül valakinek elhozni őket, amíg még ezen a színvonalon teljesítenek. denialofgod.net
The Devil's Blood - I'll Be Your Ghost 2009, Ván Records
Bár csak egy új számot és a Voodoo Dust koncertverzióját (utóbbiról több szót felesleges is ejteni) hallhatjuk ezen a kislemezen, mégis érdemes egy rövid elemzés erejéig kitérőt tenni a vélhetőleg nagyon gyorsan népszerűvé váló, és egyúttal ki is fulladó The Devil's Blood portájára. In medias res..., ahogy a 2007-es demóhoz aránylik a Come, Reap EP, úgy aránylik az új dal közvetlen elődjéhez. Ez rossz. Ahogy anno megírtam, a hangszerelés a vérprofi, de a lehető legunalmasabb utat járja be, céljuk számomra érthetetlen, és hacsak nem egy gúnyos fricskát szánnak a metálos közönségük számára, nem igazán veszem, hogy mit is akarnak elérni. A sírt ugye maguknak ásták, ők csakis és kizárólag a Sátánról és udvartartásáról énekelnek, és habár meg vagyok győződve róla, hogy az ördögnek is vannak kifinomultabb hangulatai, ez az ösvény inkább arra utal, hogy ki szeretnének törni uruk kiválasztottjainak kegyeiből, és beférkőzni a fehér bárányok karámjába. Nem tudom, mi lehet az igazság, és végtére nekem mindegy is, mivé akarnak válni, de az új dal a lehető legmocskosabb pop-gusztustalanság az underground mocsarában, amit mostanában sikerült hallgatnom. Ez van. Ezt a bandát tartottam az utóbbi idők legjobbjának, mondhatni, a magam visszafogott módján rajongtam értük, és még a Voodoo Dustot is vagy száz alkalommal lenyomtam a kocsiban, de a sírhelyüket már fenntartom magamban.
2009, Hospital Productions
Origin of Man – Origin of AIDS, ez a két dalcím, tehát ez egy konceptkislemez, ahogy egy kollégám megjegyezte. Dominick Fernow a Prurienttel továbbra is ipari mennyiségben okádja a zajt, de az Ash Poollal szerencsére a minőségi dalszerzést részesíti előnyben a mennyiséggel szemben. Nincs igazán sok elemeznivaló, megint vannak ismerősnek ható elemek, de az összkép megint másra, a kegyetlen, harsány ördögi belezésre van kihegyezve, és megint hasít is az egész. A hangzás kicsit barátságosabb a maga nyers modorában, mint a nagylemezen. Megkockáztatom, a zene is fogósabb, és mivel már eddig is épp eléggé az volt, nem biztos, hogy ez pozitív fejlemény. De nincs gond. Majd’ 10 perc az egész, meghallgattam vagy harmincszor, jól is néz ki, megvettem, buziknak érdemes. A hype-pal járó viszkető érzéseket meg figyelmen kívül hagyni érdemes. A kérdés inkább az, hogy hol/mitől fog ez elromlani? De inkább hagyjuk ezt is, ne fessük az ördögöt a falra. Inkább hallgassuk. 9/10
|
|
RSS
